Az amatőr színjátszó mozgalom az 50-es évek második felében és a 60-as években alakította ki a pódiumi színjátékok

műfajait, típusait. Ezek csakhamar elterjedtek. Népszerűségük a 70-es években tetőzött, a diákszínpadok és gyermek-

csoportok kedvelt színjátékformája lett. A felnőtt együttesek egy része pódiumjátékokkal már csak akkor kerültek

kapcsolatba, ha alkalmi műsort készítettek ünnepekre, klubösszejövetelekre, vagy ha játszóterük eleve a pódium volt.

A Debreczeni Tibor által írt oktatási segédanyag dramaturgiai rendszerezése egy korábbi tanulmánykötet (Debreczeni Tibor–

Rencz Antal: A pódiumi színjátéktípusok dramaturgiája. NPI 1971) továbbfejlesztése, kiegészítése és finomítása.

"Rendszerező munkánk alapja a színi gyakorlat: nem az írott irodalmi anyag, hanem a színi előadás, a színjáték, azaz

a színi élmény. Elemzésünk a színjáték sajátosságait igyekszik mindenekelőtt feltárni, éppen ezért az irodalmi anyagot,

a műfajt is csak a színi gyakorlat alapján tesszük vizsgálat tárgyává. Dolgozatunk tehát a színjáték dramaturgiájára, azaz

a színi dramaturgiára épül." Az 1971-es kötetből vett idézet erre az összefoglalóra is érvényes. Mivel a pódiumjáték- és

a többi színjáték-fogalom jegyei 70-es években véglegesre csiszolódtak, e színjátékok játékmódjával kapcsolatos isme-

reteket már a definiálás szándékával rögzítette a szerző.

Tartalom:

Bevezető

A pódiumi színjátékok a színi dramaturgiában

A színjáték létrejöttének feltételei

A pódiumi színjátékok létrejöttének körülményei

A pódiumi körülmények hatása a színjátékra (a játékmódra és a cselekményre)

Az amatőr mozgalomban ismert színjátéktípusok táblázata

Kiegészítő megjegyzések a táblázathoz

Az oratórikus színjátéktípus játékmódja

Hangokra bontás

A képteremtés eszközei

Szertartáselemek az oratóriumban

Szerepszerűség az oratóriumban

A mimetikus színjátéktípus játékmódja

A zene, a tánc és a báb a pódiumjátékban

Rendezésdramaturgiai fogalmak

Verselemzés - versrendezés

Szavalókórus

Színjáték szerkesztése

Színjátékok meghatározása

Lírai oratórium

Epikus oratórium

Drámai oratórium

Szerkesztett játék

Applikált játék

Összekapcsolt játék

Pódiumjáték

Drámai játék

„Nem igaz, hogy csak demokráciákban virágozhat az irodalom, a művészet, hogy totalitárius rendszerek börtönvilágában nem lehet remekműveket alkotni."

„A modern művészet különleges paradoxona, hogy minden reményt megtagadó, szélsőséges pesszimizmusa ellenére mozgósító hatása volt, eltökélt tudatossággal vívta szabadságharcát az emberiesség és minden igazi érték, tehát önmaga, az igazi művészet védelmében is."

„A modern művészetek korát az ellenreneszánsz korának is nevezhetnénk."

„A modern szovjet színház forradalmárai újfajta módon értelmezték a realizmust, nem formai követelménynek tekintették, hanem parancsnak az igazság kimondására, a derűsre festett szovjet valóság valódi, meggyötört arculatának a felmutatására)."

„Nem lehet elzárkózni az új élettények, életérzések, érzékenységek elől, nem tudomásul venni az ezeket kifejező újszerű művészi, írói alkotásokat, amelyek összességükben, tendenciájukban egy új stílusirányzat megjelenéséről tanúskodnak."

„Akár tetszik, akár nem, a modernség kora véget ért, itt vagyunk a posztmodernben." (Mihályi Gábor)

Tartalom:

Számadástól a jóslásig. Bevezető

A MODERN SZÍNHÁZ FORRADALMA

Az apostolok
Az igazi Brecht
A megértett és félreértett Brecht
Az avantgárd színház – a jövő szépművészete?
Látogatás Grotowski pszicho-dinamikus kísérleti színházában
A „kegyetlen színház" védelmében
Peter Brook, a guru
A Mester és Margarita Ljubimov színházában
Strehler Corneille-t, Grüber Racine-t rendez
Merre tart Ariane Mnouchkine?

MAGYAR SZÍNHÁZ EURÓPAI MÉRCÉVEL

A magyar színház küldetéstudata
A trónkövetelők
A magyar „gazdag színház" szegénysége
Korszakváltó Hamlet-előadások
Don Juanok válságban
Don Juan a bocsánatos bűnök korában
Csehov-előadások nyolc változatban
Ivanov – avagy a tragikum visszavonása
Paál István legendája

DRÁMA ÉS DRAMATURGIA

Az abszurd dráma a tér és az idő koordinátáiban
A színház drámája
A nulla fokon túl
Dráma a posztmodern korában

EGY ÍRÁSTUDÓ DILEMMÁI

Merre tart az irodalomtudomány?
A régi Nagyvilág
A Magyar Lettre helye a palettán
Van-e liberális kultúra?
Kultúra – hiány vagy bőség?
Írástudók árulása és tanácstalansága

"A Marosvásárhelyi Művészeti Egyetemen 2014-ben védtem meg Kényelmetlen színház. Politikusság napjaink román és

magyar színházában című doktori dolgozatomat. A könyv megőrzi a dolgozat fókuszát, a politikus színházat, és többnyire

a szerkezetét, hét évvel korábban választott példáit, asszociációit is. A fogalom színházelméleti tisztázása és színháztör-

téneti körüljárása doktoranduszként témavezetőm, Kovács Levente tanácsára történt, akárcsak az államhatalmi cenzúra

vizsgálata. Ez utóbbi 2014-ben számomra különösen izgalmas esettanulmánnyá nőtte ki magát, s a mostani publikálás

azzal az elégtétellel szolgál, hogy kibővíthettem azóta felkutatott további forrásokkal. A jelenkori előadásokat tárgyaló

részek közül azokat tartottam meg a dolgozatból, amelyek színházi emberként meghatároztak: a Stop the tempo egyi-

ke volt az első dramaturgi munkáimnak, a bukaresti ősbemutató élményének hatására négy évig „házaltam” a darabbal,

amíg előadás született belőle a Yorick Stúdióban; a 20/20 próbafolyamatából, a Gianina Cărbunariuval közös munkából

tanultam a legtöbbet a színházcsinálásról." (Boros Kinga)

Érdemi munka Boros Kinga könyve. A szerző a magyar szakirodalom hosszú ideig kevéssé tárgyalt és feltárt területét

igyekszik feltérképezni. A politikai színházat sokáig összekötötték Erwin Piscator és Bertold Brecht nevével és munkás-

ságával, a közelmúlttól pedig előszeretettel szűkítik a második nyilvánosság körére. Boros Kinga túllép ezeken a

megközelítéseken, és a Kényelmetleni színház kitágítja a politikus színház témakörét. Elméleti és történeti összegzései

önmagukban is fontosak, számos új meglátást tartalmaznak, egyben megalapozzák a mű legértékesebb, a romániai,

kiemelten sepsiszentgyörgyi cenzúráról, „A Vigu-ügyről”, saját munkáiról (Stop the Tempo, 20/20, Terminus), valamint

az alkalmazottként definiált színház erdélyi állapotáról szóló fejezeteket. (Nánay István)

Beszélgetések Zygmunt Molikkal

A beszélgetéseket készítette és a könyvet szerkesztette: Giuliano Campo.

Zygmunt Molik (1930–2010) lengyel színész, rendező, színészpedagógus, a legendás Jerzy Grotowski által irányított, ma már az UNESCO kulturális világöröksége részeként számon tartott opolei, majd wrocławi székhelyű Laboratórium Színház alapító tagja és meghatározó művésze, illetve trénere volt huszonöt éven át, egészen annak 1984-es feloszlásáig. A később intézetté vált munkacsoport szinte minden egyes meghatározó előadásában (vagy valamely felújításában) fontos szerepet játszott, emellett Grotowski a kezdetektől fogva rábízta a társulati tagok számára tartott hangképzéstréningeket.

Ahogy Grotowskinak, úgy Moliknak is természetes tézis volt, hogy a hang a test meghosszabbítása, hasonló fizikai valóság – ezért a testtel és hanggal végzett gyakorlatokat nem elkülönítve, hanem egységben kezelte, illetve alakította ki. Tréningjeit a hetvenes évek ún. „parateátrális korszakában”, a világ minden tájáról érkezett professzionális vagy amatőr színészek és érdeklődők számára többnapos műhellyé formálta; színészi workshopjait pedig egészen haláláig tartotta szerte az egész világon. Bár nem akart egységes módszertant képezni az általa kidolgozott gyakorlatokból, színészi nevelő munkássága és életműve – Grotowski korai színházelméletének precíz és praktikus szemléltetéseként – mára olyan klasszikusok mellett említhető, mint Sztanyiszlavszkij, Vahtangov, Mihail Csehov vagy Lee Strasberg és Stella Adler. Az életét és színészettel kapcsolatos elméletét feldolgozó beszélgetőkönyvben partnere az olasz származású kiváló angol irodalom és színháztörténész, Giuliano Campo.

Sztanyiszlavszkij, Brecht, Artaud, Brook – néhány ismerősen csengő név a múlt századi európai színháztörténet területére kalandozóknak. De valóban ismerjük e művészek máig ható munkásságát, amely oly meghatározónak bizonyult? Kékesi Kun Árpád monográfiája a rendezői színház legfontosabb jelenségeinek áttekintésére vállalkozik. Nem pályaképeket rajzol meg, hanem a rendezésnek azokat a formációit emeli ki, amelyek a hatástörténet szempontjából megkerülhetetlen színházi alkotókhoz kapcsolódnak. Részletes leírását adja az egy-egy művész nevéhez köthető törekvéseknek a történelmi, társadalmi és lélektani irányultságú realista színháztól az epikus és a szegény színházon át a képek színházáig, a meiningeniektől Grotowskin át Wilsonig, de kitér az egyes korszakokat meghatározó színházi tendenciákra, erővonalakra is. A könyv "hátrébb lép egyet" a színháztörténeti és -elméleti írások zöméhez képest: nem általánosságban, nem csak egyes teljesítményeket kiragadva szól a rendezők tevékenységéről, hanem a belső összefüggések feltárásának igényével. S közben sajátos módon újraírja másfél évszázad európai színháztörténetét. Ezért bízvást tarthat igényt minden, a színház mint önálló művészeti ág iránt érdeklődő figyelmére.

Miért a rendezés vált a 20. századi színház(tudomány) történetének fő kategóriájává, s hogyan alakítja alkotók és befogadók színházi tapasztalatát? Milyen mértékben feltételezi egymást alkotás és befogadás a színház mint autonóm művészeti ág esetében, az ember kultúrateremtő tevékenységének részeként? Mi adja a színházi emlékezet speciális karakterét? A kötet többek között ezekre a kérdésekre keresi a választ, a címben jelzett három hívószó mentén, az egyre meghatározóbbá váló kultúratudományi összefüggések figyelembevételével közelítve meg a jelenkori színház és teatrológia néhány fontos problémáját. Nem monografikus áttekintést adva róluk, inkább őket boncolgató tanulmányok során keresztül, számos példa megvilágítása révén szemléltetve őket. Kellő mértéktartással vezetve be olvasóját a kortárs színháztudomány szövevényes világába, s nem kevésbé gyalogosan engedve ki onnan.

Adolphe Appia 1899-ben megjelent könyve óriási hatást gyakorolt az avantgárd tendenciákra, kezdeményezései

pedig beépültek a 20. századi színházi gyakorlatba. A Zene és rendezés most jelenik meg először teljes terjedelmében

magyarul, Jákfalvi Magdolna fordításában.

Craignek nem volt színháza: egy-egy díszlettervezés, rendezés erejéig kapcsolatban állt a kor nagy színházi

alakjaival, Reinhardttal, Duséval, Sztanyiszlavszkijjal. A tízes évek elején Moszkvában egy legendás Hamletet

rendezett, Firenzében stúdiót hozott létre...

Székely György könyve mindmáig legteljesebb magyar nyelvű összefoglalója E. Gordon Craig életének és

munkásságának.

"A pszichodinamikus színház itt leírásra kerülő módszere Jerzy Grotowsky lengyel rendező több esztendős kutatásainak és kísérleteinek az eredményét alkotja. Ez a módszer tehát nem elmélet, hanem arra irányuló a posteriori befejezett törekvés, hogy egzakt módszerbe rendezze színpadi kísérleteinek konkrét eredményét."

A kis kötetben először jelentek meg magyar nyelven Gordon Craig írásaiból részletek.

"Senki nem tudta kikerülni az érzékenységét és a kérlelhetetlenségét, akit megérintett, az többé egyszerűen nem tudott nem szabad, nem alázatos és nem fegyelmezett lenni. Ha mégis, az onnantól fogva azonnali szégyen- és fájdalomérzetet keltett az illetőben. Csak mostanában, pár évtizedes távlatból, az emlékkönyv olvastán válik igazán láthatóvá, csak innen lesz meghatóan nyilvánvaló, hogy mindannyian kaptunk tőle hasonló örökrészt, emberek és színházi emberek, akik látszólag távol kerültünk egymástól a lélektérképen." (Müller Péter Sziámi)

Darida Veronika legutóbbi színházi tárgyú írásait tartalmazza a kötet.

A 20. század elején Berlinben a színházat Reinhardt jelentette. Jelentős színpadtechnikai újítások fűződnek a nevéhez,

és ő használta elsőként szabadon a drámák szövegét. A Salzburgi Ünnepi Játékok gondolata és kezdeményezése is tőle

származik. A Szentivánéji álom Amerikában készült filmváltozatából a magyar nézők is megismerhették a reinhardti

színházat, amely a magyar színházművészetben is mély nyomokat hagyott.

Színházi élményeinket nagy egyéniségek, jelentős személyiségek teremtik. Valamennyit, minél többet megőrizni a színházi este elvillanó szépségéből, egy gesztus pontosságából, egy mondat kifejező erejéből, egy drámaközelítés érzékeny hűségéből: örök törekvésünk – az emlékeik között kutató egyes színházba járóké csakúgy, mint a színházat körülvevő közegé, a társadalmi közvéleményé. Ez a kötet is valami ilyesfélére vállalkozik: a magyar színházművészet néhány hónapja már múltunkhoz tartozó kiemelkedő képviselője, Várkonyi Zoltán portréjához gyűjt egybe néhány száz lapnyi anyagot, néhány tíz oldalnyi képet. Az arckép monografikus megrajzolása, a teljesség és az átfogó értékelés nyilván későbbi esztendőkre, újabb vállalkozásra vár. Teljesség tekintetében Várkonyi művészete amúgy is összetettebb leckét ad, mint jó néhány társáé: a színház mellett utolsó évtizedeiben a film is teljes értékű alkotóterülete lett – ilyen irányú munkásságának felmérése a jelen gyűjtemény éppúgy nem vállalkozik, mint televíziós színész- és rendező-munkásságának emlékekbe vagy adatokba foglalására. Mi az, amire a kötet gondozói, közöttük a munkát az első elgondolástól a végső megvalósításig irányító Szántó Judit, érzésem szerint, egyáltalán törekedhettek? Megmutatni a színházi embert úgy, hogy a szerepek és rendezések mögé valami a szakma határain túlról is odarajzolódjék. Az író Várkonyi Zoltán egy-egy versével, cikkével megéreztetni, hogy a színházépületen kívül miképp folytatódnak, élnek tovább a gondolatok. Egy-egy emlékezésben, pályatársakkal készített interjúkban elmondani valamennyit – ha ezerszer közhelyesen hangzik is, lehetetlen le nem írni - az "emberről". Eljátszott és színre vitt drámák képei mellett néhány fotón megörökített pillanatot mutatni abból is, ami a "magánélethez" (vagy éppen közélethez) tartozik, és amit éppúgy asszociálunk Várkonyi Zoltán nevének említésére, mint híres sikereit. Itt következik aztán a dolgok neheze. Amikor egy-egy színházi művészember vonásait az alkotását őrző leírásokban, képeken keressük, egyszerre csak megérezzük, milyen hiányos, vázlatos, egyenetlen a kép. Elgondolások, szerepértelmezések és drámaelemzések adalékai interjúk mondataiban lappanganak, fontos vagy éppen nagyszerű pillanatokat egy-egy kritika rövid bekezdései őriznek. A jelen kötet mindenesetre arra törekszik, hogy azt, ami csupán elkallódó újságlapokra, folyóiratpéldányokra van bízva, a legjavát keresve, most együtt is felmutassa. (S éppen ebből a meggondolásból marad ki néhány olyan írás, amely korábban is kapott már helyet kötetekben.) A gyűjtemény végén adattár mutatja szikár pontossággal, megbízhatóbb teljességgel: hány szerep, milyen rendezések sora formálta ki bennünk a gazdag sokféleségű fogalmat: "Várkonyi Zoltán". A színházi működést részleteiben is felidéző írások, kritikák olvasójának feltűnik majd, hogy a recenziók ezt a pályaképet nem arányosan és nem is folyamatosan mutatják be; az anyag zöme legközvetlenebb élményeinkhez: az utolsó két évtized színészi és rendezői vállalkozásaihoz kapcsolódik. Más művészekről más kötetek tán más szerkezettel építik majd a képet – ezúttal Várkonyi Zoltántól való búcsúnk időbeli közelsége diktálja, hogy az egyéniségének megfogalmazására való törekvésben jelentős hely jusson a még friss emlékezés szavainak. Ekképp próbáljuk rögzíteni egy kép vonásait – mielőtt munkásságának konkrét gazdagságával legendává oldódna-foszlana az alkotó ember, az igazi művész. (Elbert János)

"Jordán Tamással idestova harmincnyolc éve járjuk az országot a Szólt az ember című József Attila-műsorunkkal. Minden

előadás megráz, lenyűgöz. A közvetítők egy idő után feloldódnak a feladatban, s a közönség (velük együtt én is) megren-

dülten veszi észre, hogy már jó ideje nem Jordán Tamást hallgatja, hanem magát József Attilát. Minden előadáson meg-

történik ez a csodás átváltozás, amely Jordán Tamás egyik legnagyobb művészi teljesítménye.

Tanúja voltam Tamás keservesen megszenvedett művészi útjának, amíg ezekig a magaslatokig eljutott. Ebben a könyvben

beszámol arról a sok gátlásról, amelyet le kellett küzdenie, hogy színésszé váljon. Tamás épp annyira mérnökember, mint

amilyen nagy játékmester, s mindamellett jó humorú (ez írásából is kiderül), emberszerető és tudatos előadóművész.

Nagy megtiszteltetésként ért, hogy engem kért fel könyve megírásának segítésére, szerkesztésére. Örömmel vállaltam el,

mert történetének ismeretében bátran mondhatom, hogy az sokkal több, mint egy színész életének krónikája. Írása olyan

bölcs élettapasztalatok gyűjteménye, amelyből mindannyian sokat meríthetünk, műszakiak, civilek és művészek

egyaránt." (Sebő Ferenc)

A "hátrametszés" a geodéziában az egyik fontos művelet elnevezése. Jordán Tamás könyvében pedig az önmeghatáro-

zás metaforája: a szerző visszaemlékezésében a számára fontos emberekhez, eseményekhez, ügyekhez való viszony

alapján igyekszik megadni koordinátáit. Az ország egyik legismertebb színházi személyisége önéletírásában az önérzet

és az önirónia hangját váltogatva szakmai pályájának és magánéletének meg nem oldott, kibeszéletlen problémáit veszi

sorra.