A színház alapításának huszadik évfordulójára készült fotóalbum „előszavában” szerzői, nézői, pártolói köszöntik néhány mondattal az ünnepeltet. Esterházy Péter ekképpen:

„A klasszikus szerzői utasítás szerint színész jobbról bejő, és jókat mond; így kéne nekem is most viselkednem. Nem minden pillanatban ez volt a legjobb színház, de mindig az első volt. Eltekintve attól, hogy nem tudom, mi ma egy »nemzeti színház«, s ha tudnám, kell-e, mintha az elmúlt húsz évben a Katona lett volna a Nemzeti. Ebben van jó, rossz. Egy másik színész jobbról jővén nem okoskodna ennyit, csak pihegve sorolná a színésznék neveit. Meg aztán a színészékét. Meg a rendezőkét. Meg mindenkiét. Nevek, vagyis személyek. Személyes színház. Aztán ha még egy színész is lehetne (be), az csak hallgatna. Vigyorogna konstruktívan, majd megemelné a kalapját, és majd a balfenéken el.” A következő száz oldalon a legemlékezetesebb előadásokat több mint 250 kép idézi fel. Az albumot az évadonkénti társulati névsorok, valamint a bemutatók és a vendégjátékok adatait tartalmazó listák egészítik ki.

Az ELTE BTK Modern Magyar Irodalomtörténeti Tanszéke és a Magyar Irodalomtörténeti Társaság 2021. április 14-én és 15-én rendezte meg közös online konferenciáját, melynek témája Molnár Ferenc életműve volt.

A kötet a konferencián elhangzó előadások anyagát adja közre.

A színház, a film nyelvével való dialógusban mintát veszünk a látványesemény természetű gazdag európai kultúrkincsből, hogy közelítsünk az általános emberi felé: vizsgáljuk az egyénit, a csoportost, az egyszerit, azt, ami elvontságában akár tipikussá is válhat – de bizonyára mindig látásfüggő és az értelmezések hagyományával is kapcsolatban áll.
A középkortól napjainkig terjedő, művészettel kapcsolatos kutatásaink ezennel egymással dialógusba kerülő esettanulmányok. Az Interkulturali-THÉ csoport és meghívott szerzői a forrásokat kritikával kezelik, és kíváncsiak a legújabban felmutatott művészeti produkciókra, értelmező műveletekre. Témáik: a felnőttekre és a gyermekekre hatás képes programjai (a középkori kereszténység és a 20. századi katolikusság, az állampolgári nevelést szolgáló felvilágosodás kori erkölcsdráma); az élőképek jelvilága; a leányok intézeti esztétikai nevelése; a város zenei egyesületének és színházának együttműködési gyakorlata, az arisztokraták egykori színházba járási szokásai, a városi (reprezentatívnak szánt) színházépület funkcionalitása, film a gyermekeknek szánt színpadi előadásban és színház a (magyar) filmben, fikció és dokumentumérték a (román) filmben, Shakespeare 19. századi és jelenkori színpadi olvasatai...
Kötetünket, amely a 2012-ben A látható jelentés címmel megjelentnek a folytatása, és így a Színház és filmművészeti tanulmányok sorozat 2. kötete, az egyetemes látványkultúra mestere, William Shakespeare emlékének ajánljuk.

Esszésorozat? Népszerű dramaturgia?
Gyárfás Miklós könyvének műfaját nehéz lenne meghatározni. Nagylélegzetű elemző tanulmányok mellett villanásnyi feljegyzések, drámaelméleti és színháztörténeti előadások, dramaturgiai játékok következnek egymás után. Az író a gyakorló színpadi szerző szakmai érdeklődésével és kíváncsiságával fogja vallatóra a drámairodalom klasszikusait: mi az, ami Shakespeare, Szophoklész, Moliére, Madách drámáiban máig ható, a mi számunkra is érvényes tanulság.

Az oktatási segédanyagként született kötet a hivatásos, kőszínházi rendező munkáját alapul véve nyújt átfogó képet a rendező munkájáról. Nánay István könyve összefoglalja mindazt, amit a rendezőművészet kialakulásáról, történetéről és a rendező munkájáról fontos lehet. A szubjektív nézőpontú összefoglalást szöveggyűjtemény egészíti ki, amely Sztanyiszlavszkijtól A. Vasziljevig válogat a legjelentősebb színházi alkotók gondolataiból.

Tartalom:

Bevezető

Rendező, rendezés

Rendezéstörténet

A rendező munkája

Felkészülés

Elemzés

Dramaturgiai munka

Zene és dramaturgia

Darabok gyerekeknek

Térszervezés, színpadformák, szcenika

Makett

Rendezőpéldány

Előadás improvizációk alapján

Próbamunka

Próbafázisok

Próbavezetés

Idő, tempó, ritmus

Mozgásszínház

A rendező = rendteremtő

Szöveggyűjtemény

Sztanyiszlavszkij: A színész és a rendező művészetéről

Hevesi Sándor: A színpadi rendezés

Max Reinhardt: A rendezőpéldány

V. Mejerhold: A rendező művészete

B. Brecht: Hogyan kell próbát vezetni induktív eljárással?

Bárdos Artur: A féltehetségek tehetsége

A lélek idomár

A színész magánügye?

Léon Moussinac: Próbaszakaszok

G. Tovsztogonov: Az ötlettől a megvalósításig

Almási Miklós: A feszültség

P. Brook: Az üres tér

J. Grotowski: A szegény színház

Válasz Sztanyiszlavszkijnak

Latinovits Zoltán: A dráma sugarainak gyűjtőlencséje

A. Efrosz: Szerelmem, a próba

Mestersége: rendező

Harag György: Darab és rendező

Keresem a színház titkát

Jan Kott: A nem-nyelvi jelek rendszere és funkciója a színházban

Tompa Gábor: A hűtlen színház

A. Vasziljev: Volterra

"Már régóta szeretnék összezavarni, megsemmisíteni és elfelejteni mindent, amit tudok"

Válogatott bibliográfia

A kötetben, amely mintegy ikerkönyve A Nemzeti Színház története a két világháború között című monográ-

fiájának, Magyar Bálint századunk egyik legjelentősebb magyar színházának történetét beszéli el. A Vígszínház

1896. május 1-jén nyitotta meg kapuit Jókai Mór a Barangok, vagy a peoniai vajda című szatírájával – ettől a

pillanattól követi nyomon Magyar Bálint a színház sikereit és bukásait, ismerteti vezető művészeinek pályáját,

jellemzi a legfontosabb előadásokat, a vígszínházi stílus alakulását, egyszersmind feltárja tevékenységének

hátterét, a művelődéspolitikai és gazdasági meghatározókat.

Magyar Bálint személyes élmények alapján, emlékiratokra, egykori kritikákra, levelekre építve, de igen gazdag

kiadatlan anyagból, a színház szerencsére teljes egészében megmaradt irattárából is merítve írja meg az

1896–1949 közti évek történetét az alapítástól az államosításig. A Vígszínház története a szakembereknek

elsőrendű fontosságú forrásmunka, az érdeklődő olvasónak pedig betekintést enged abba a műhelybe, amely-

ben – hogy csak néhány nevet említsek – Jókai Mór és Varsányi Irén, Bródy Sándor és Ditrói Mór, Hegedüs

Gyula és Molnár Ferenc, Szomory Dezső és Csortos Gyula, Rajnai Gábor és Szerémy Zoltán, Hunyady Sándor,

a Góth házaspár, Gombaszögi Frida, Kabos Gyula, Somlay Artúr, Mezey Mária, Ajtay Andor dolgozott.

Főszerkesztő: Székely György

Szakszerkesztők: Alpár Ágnes, Balázs Arth Valéria, Fuchs Lívia, Gajdó Tamás, Kaizinger Rita, Molnár Klára, Nobilis Kornél, Páll Árpád, Rajnai Edit, Sirató Ildikó, Vajda Ferenc

Egykötetes, ráadásul egyetemes színházi lexikon több is megjelent az elmúlt évtizedekben, de igazán tudományos alapozású, a magyar színházművészet egészét szakszerűen felölelő munka először és utoljára 1929-1931-ben látott napvilágot (Schöpflin Aladár szerkesztésében). A mostani összeállítás mindenképp szenzáció, több évtizedes kutatómunka, a legjobb hazai szakemberek kollektív munkájának eredménye. A Magyar színházművészeti lexikon felöleli a történeti Magyarország területének teljes színháztörténetét a kezdetektől napjainkig, a színházépítészet és vándorszínészség kérdéseitől a színházesztétikai fogalmakig, az ismert színészek és rendezők, sőt zeneszerzők és dramaturgok, színházesztéták életrajzaitól a különböző volt és jelen társulatokig, szövetségekig, színházi intézményekig. A nagyszabású, valóban hézagpótló és évtizedekig nélkülözött kézikönyv ugyanakkor nem szűkebb értelemben vett szakmai kiadvány. A szó legszélesebb értelmében vett nagyközönség igényeit is kielégíti, kézreálló, könnyen kezelhető tájékoztató minden magyar színházi kérdésben, elsősorban persze a leginkább keresett személyi vonatkozásokban. Igen gazdagon illusztrált kiadvány, szinte mindenkiről (akiről egyáltalán lehetséges) közöl fekete-fehér fotót, a legtöbb szócikkhez kitűenően válogatott bibliográfia is járul, persze elsősorban a monografikus anyagot ölelve fel (vagyis nem találhatók meg az egyes színészek produkcióit méltató színikritikák).

A modern magyar színjátszás kezdetét azok az előadások jelzik, amelyeket a Thália Társaság fiatal rendezője, Hevesi Sándor tartott 1904 és 1908 között színészeinek. Tanításait Az előadás művészete és A színjátszás művészete címmel 1908-ban megjelent művei tartalmazzák, amelyeknek új kiadását kapja itt kezébe az olvasó, továbbá Hevesi Sándornak a színpadi rendezésről szóló cikkeit. A színpadi gyakorlat és elmélet ragyogó ötvözetét találjuk meg Hevesi Sándornak ebben a kötetében, amelyet Staud Géza állított össze és Kazimir Károly írt hozzá bevezetőt.

Galántai Csaba színháztörténész e hiánypótló munkában a magyar színháztörténet méltatlanul elfeledett alakját mutatja be. Márkus László (1881–1948) a 20. század első felének nagyformátumú művészegyénisége: kritikus, művészeti szakíró, drámaíró, díszlet- és jelmeztervező, filmrendező, színházi rendező, színigazgató és főiskolai tanár.  A megszülető színpadművészetnek, mint önálló művészetnek az egyik megfogalmazója és reprezentánsa. 1923-tól főrendezője, 1935 és 1944 között igazgatója az Operaháznak, mely ezen időszakban világszínvonalon teljesít. Egy évig a Nemzeti Színház munkáját is irányította. Számos ősbemutató köthető a nevéhez, így az ő rendezésében került először színpadra Kodály Zoltán Háry Jánosa és Székelyfonója. Művészetének igazi értéke következetességében rejlik. Négy évtizeden keresztül konzekvensen és európai színvonalon képviselte az irodalmon alapuló, az előadás fő szervezőelveinek a képszerűséget és a zeneiséget tekintő színházi ideált. Művészetkritikái, tanulmányai korának jelentős színházi teoretikusai közé emelik. Szerteágazó tevékenységeiben egyedülálló jelenség a magyar színháztörténetben.

A kötet a 20. századi magyar színháztörténet alakulásával foglalkozik, a múlt megírásának lehetőségeivel.

A szövegek szerzői fiatal dramaturgok, színháztörténészek, kutatók, akik az elmúlt hat évtized (kulturális)

eseményeit nem élték át, az előadásokat nem látták, így az azonnali, élményszerű tapasztalat megléte nélkül

rekonstruálják a színházi alkotásokat.

Enyedi Sándor évtizedek óta kutatja a határon túli magyar színjátszás történetét. Ez a kislexikon az 1999-ben megjelent Rivalda nélkül című könyvében megkezdett munkát folytatja. A magyar színházművészet eddig alig feltárt területeit tárja az olvasó elé a nyugat-európai és latin-amerikai magyar színjátszás történetétől kezdve a Kolozsvári Állami Magyar Opera művészeinek bemutatásáig.

"Halász Péter színháza nem „Literaturtheater". Komplex színház, amely minden lehetséges teátrális

eszközzel él, s ezeket egységbe fogja. Kezdetben ez – egy alapvetően drámacentrikus, interpretáló

színházkultúrában – nagy újdonság volt, ma már nem az; elvégre három évtized alatt sokat

változott a magyar színház. Mégis van döntően megkülönböztető sajátossága: makacsul emberi

alaphelyzetek, s ezekben emberi alapállapotok körül forog. Mégpedig gyakran olyan technikával,

amilyet a "normál" magyar színházak – jó okkal – nem mernének megkockáztatni. Nincsen bevett

magyar kifejezés erre a technikára, németül van rá pontos szó: "Zeitlupe". A szótár szerint a

filmmel kapcsolatban lassító kamerát, időnagyítót, időlassítót jelent. Halász színházával kapcsolatban

– a mesterséges lassítás triviális képzetét elkerülendő – az időnagyító szót találom a legközelebbinek.

A sisakkészítő gyönyörű felesége című darabban van két jelenet. Az egyik: „Nagymama átbotorkál

a fotelhez. Lehuppan, hálóingét elrendezi, térdét betakarja, mert ugye az mégiscsak illetlen dolog,

fedetlen térdekkel, még akkor is, ha egyedül van a szobában. Igazgatja a kispárnát a feneke alatt

– vég nélkül. A párna az egyik karfáról a másikra vándorol, a derekánál van, a hátánál van, az ölében

van. Valahol van. Végre kényelmesen ül." A másik: „Nagymama az ebédlőasztalhoz biceg, a szoba

közepére húzza a tölgyfa asztalt. Korát, képességeit és állapotát meghazudtoló rettenetes erő-

feszítéssel felrámolja a székeket az asztal tetejére." (Fodor Géza)

A kötetben olvasható darabok:

A sisakkészítő gyönyörű felesége

Nosferatu ORG. 1998.

A lejtő alján

"Egy őrült naplója" avagy Az aknaszedő feljegyzései

Gyerekünk

Az elmúlt évszázad legendás színházcsinálója, Várkonyi Zoltán születésének 100. évfordulójára jelent meg

a Vígszínházzal összefogva ez a tanulmánykötet.

Az írások az emlékezést segítik mindazoknak, akik ismerték Várkonyit, s a megértést a fiatalabbaknak, akik

a színházi múltat kérdezik.

Valamikor ​a IX. században kerültek a katolikus szertartások, a mise liturgikus rendjébe olyan párbeszédes, cselekményes, tehát eljátszható elemek, amelyekből a középkori színjáték kialakult. A folyamat a templomban kezdődött, aztán fokozatosan a templomon kívülre került, mindinkább elvilágiasodott, kivált a hagyományos liturgiából, s kerülő utakon ugyan, mégis következetesen vezetett el a reneszánsz színjáték kialakulásáig. Vagyis a misztériumjátékok, mirákulumok, moralitások nélkül talán Shakespeare sem az lenne, vagy legalábbis más lenne, mint akinek ismerjük. A misztériumjátékok bibliai történetek egyre művészibb, egyre leleményesebb és egyre földközelibb költői illusztrációi. A mirákulumokban szentek életnek példázatát tárták a korabeli nézők elé a névtelen vagy ismert szerzők. A legmodernebb színjátéktípusban, a moralitásban a középkor szigorú erkölcsi rendjének tükrében vizsgálja magát az egyre evilágibb ember, a mindenségben elfoglalt helyét, élete értelmét veszi szemügyre a halál, a lehetséges kárhozat vagy üdvösség árnyékában.

Válogatta: Szenczi Miklós

Az utószót írta: Benedek András

A kötet tartalma:

Az Ádám-játék (Rónay György)

Jean Bodel: A Szent Miklós-játék (Jékely Zoltán)

Rutebeuf: Teofil csodája (Jékely Zoltán)

Jacopone da Todi: A szűzanya siralmai (Kálnoky László)

Feo Belcari: Játék Ábrahámról és Izsákról

Castellano de Castellani: Játék a tékozló fiúról (Tandori Dezső)

Auto a háromkirályokról (Tótfalusi István)

Haláltánc (Orbán Ottó)

Gómez Manrique: A Mi Urunk születésének színjátéka (Tótfalusi István)

Gil Vincente: Auto Kasszandra szibilláról (Tótfalusi István)

Az inssbrucki húsvéti játék (Hajnal Gábor)

Nóénak víz-özönnye (Bányay Geyza)

A pásztorok második, úgyszintén wakefieldinek is mondott színjátéka (Orbán Ottó)

Akárki (Tellér Gyula)

Nimwégai Márika (Mészöly Dezső)

Benedek András: Misztérium, mirákulum, moralitás – és a mai színjáték

Összeállította és a bevezető tanulmányt írta: Major Tamás.

Az előszót írta és a jegyzeteket készítette Werner Hecht.

A kislexikon mintegy 3300 címszóban tárgyalja a színházi alapfogalmakat, a jelentősebb

intézményeket, az ismert hazai és nevesebb külföldi színészek, rendezők, dramaturgok,

díszlet- és jelmeztervezők, szcenikusok, színházi kritikusok és színházi kutatók rövid életrajzát

és tevékenységét. A függelékben a színházi szempontból fontos országok színháztörténetéről

rövid kronológia és bibliográfia tájékoztatja az olvasót.