"Az eredetileg magyar, francia és román folyóiratokban megjelent írások átdolgozott formában

kerültek e kötetbe. Célunk a román irodalom egy-egyfontosabb fejezetének hármas megvilágítása

volt a francia-román, magyar-román vagy éppenséggel a francia-magyar kapcsolatrendszeren

keresztül. Számos, eddig ismeretlen adatra bukkantunk, amely alátámasztja a színház és a vígjáték

szerepét a 19. századi román fejlődéstörténetben. Ezenkívül értékes információkkal szolgáltak a

francia konzulok diplomáciai jelentései is. Új szempontok szerint vizsgáltuk Mihai Eminescu magyarokról

szóló cikkeit, a román irodalom magyarfordítás-történetét, továbbá Tristan Tzara magyar kapcso-

latait, valamint az 1956-os szabadságharchoz fűződő szoros kötődését. Összefoglaló képet

próbáltunk fölvázolni a román avantgárdról vagy a hatvanas évek végének egyetlen román irodalmi

ellenzéki irányzatáról, az esztétikai oneirizmusról. A teóriák helyett egymás mellé próbáltuk állítani

a másfélszáz éves levéltári anyagot, a kevésbé ismert dokumentumokat és leveleket, hogy pár-

beszédet folytassanak egymással és a jelennel.

Emlékeztetni szeretnénk arra, hogy az utolsó román irodalomtörténet ezelőtt ötven évvel látott

napvilágot! Jobban oda kellene figyelni szomszédainkra, talán többet is tanulhatnánk tőlük, mint

gondoljuk."

A témájában Platón szókratikus dialógusaitól Johannes Vermeer képein át egészen Térey János

Wagner-átiratáig vagy éppen a Krétakör Színház Feketeország című előadásáig terjedő kötet hívószav

az irónia, amely egyfajta urbánus humornak is nevezhető, és amely talán nem csupán az írások tárgyára,

de módjára is jellemző. Ahogyan azt a szerző írja egyik esszéje hőséről: "Nem lehet hát teljességgel

vadul, árnyék nélküli pusztában, vadmézen és sáskán élve, nomád módon olvasni. Némi árnyas,

urbánus kényelemszeretetre – tetszik, nem tetszik, akarjuk, nem akarjuk – előbb-utóbb úgyis

ráfanyalodunk."

Hogyan lett ismét kortársunkká Ibsen?

A három lapszámból álló csomag erre a kérdésre próbál válaszolni.

Ellenfény 170.

Drámamelléklet: Ibsen: A nép ellensége

A lapban beszélgetés olvasható Ibsen mai fordítójával, Kúnos Lászlóval.

Elemzések a Nóra előadásairól a Katonában, ill. a Stúdió K-ban.

Írások a Rosmersholm két előadásáról.

Ellenfény 175.

Elemzés Ibsen A társadalom támaszai c. darabjának sepsiszentgyörgyi előadásáról.

Ellenfény 176.

A nép ellensége magyar előadástörténete

A darab marosvásárhelyi előadásának elemzése.

Rossz mesterség búnak bohóca lenni
Gyötörve mást s magunkat -
                                  

Shakespeare Lear királya a 17. század eleji színpadra született, de azóta is siker, mindenütt, ahol a szónak teremtő erőt

tulajdonítanak. Mert a Learhez értő, a dráma feszültségeit elviselni képes közönség szükséges. Ennél is súlyosabb kérdés,

hogy a fordítások vissza tudják-e adni az eredeti mű tematikus, nyelvi és stiláris polifóniáját, felmutatják-e a shakes-

peare-i világ teljességét. Összeállnak-e egységes világgá magyarul is a nyüzsgő piacok, meghittség, feldúlt családi

fészkek, polgári lakosztályok, királyi udvarok, koldusok, ispotályok, kocsmák, elhagyatott falvak, hűséges szolgálat

és kegyetlen csalás szófoszlányai, a régi krónikák, imakönyvek, ördögűzési szertartáskönyvek, politikai röpiratok, tudós

értekezések, periratok és nyomdafestéket alig bíró félelmek, kételyek szavai? A nagyívű retorikai mondatfüzérek,

a metaforák motívumláncolatai képesek-e a fordításokban is az élőbeszéd erejével kötődni a drámai történéshez?

Egyáltalán: lefordítható-e a drámába szőtt izzó költészet?

Shakespeare szinte már magyar drámaíró: az 1790-es évektől napjainkig tizenegy teljes magyar Lear király-fordítás

készült. A legkorábbi magyar változatok a magyar nyelvű színjátszásért és színházért folytatott sok évtizedes küzdel-

met példázzák. Ezután lépett színre Vörösmarty, hogy méltón tolmácsolja Shakespeare-t: s mi azóta is leginkább

Vörösmarty szavait halljuk a Lear-előadásokon. Pedig a 19. században két másik Lear-fordítás is született, s a

20. században újabb öt, több esetben a legnagyobb alkotóktól. E fordításokat vizsgálja e könyv, nemcsak nyelvi

eredményként, egyedi műfordításokként, hiszen minden tolmácsolás a dráma értelmezése is egyben, amelyre a színház

szintén reflektál. A dráma "lelkiismeretét" hitelesen visszaadni, ez a legtöbb és a legkevesebb, amit fordításainktól

számon kérhetünk. A kiindulási alap mindenkor a forrásmű és Shakespeare végtelenül gazdag, kimeríthetetlen világa:

így érthetjük meg egy-egy magyar Lear király teremtő erejét, hitelességét, az egymást és önmagukat gyötrő bohócok

tragikusan groteszk színpadát.

A korábban már megjelent fordítások mellett egy friss forrásközlést is ajánlunk a könyv mellé:

  Wil­li­am Shakes­peare, Leár. Lear ki­rály, a kí­sé­rő­ta­nul­mányt írta és s. a. r. Kiss Zsu­zsán­na,

  Bu­da­pest, re­ci­ti, 2016 (Re­Tex­tum, 5).

  A kötet szabadon olvasható és letölthető a reciti oldaláról.

Galgóczi Krisztina könyvében a századfordulós dráma 4 nőalakjának összehasonlítását kísérli meg, négy különböző, de egyaránt jelentős korabeli dráma (Ibsen, Wilde, Wedekind és Hofmannsthal műveiről) alapos és pontos elemzésével. A könyv új dimenzióit a szerző pszichológiai és filozófiai műveltsége, és ennek tudatos és következetes használata adja.

Könyvemben a Sirály, a Ványa bácsi, a Három nővér és a Cseresznyéskert nekem irodalmi "rendezőpéldány" megírása-

képp kínálkozott: azaz kerestem, mi van a sorok mögött, a maszkok alatt.

Anton Pavlovics Csehov a sokértelműség szerzője, kimeríthetetlen az a röntgenkép, amit a jelen rohangászó vagy épp

depressziós hőseiről, s talán jövőnkről sejtet. Cvikkeres tekintetével olyan mélyre lát hősei lelkébe – azaz bajaink-örömeink

mélyére –, hogy száz év után is mai, sőt rejtélyes drámavilággal lep meg bennünket. Játsszták már szomorú-sírós részvét-

tel, ironikusan, hogy nevessünk Ványa bácsi elfuserált lövöldözésén, és - követve a szerzői intenciót - kegyetlenül.

A Három nővér végén Mása és szerelme, az elvezényelt alezredes, búcsúzna, de Csehov ebben az érzékeny jelenetben

otthagyja Olgát – így az utolsó intim pillanatot is elveszi kettejüktől. Ez a távolságtartó, hűvös szemléletmód talán orvosi

praxisából és a Szahalin-sziget büntetőtelepén tett látogatásából táplálkozik – ott ugyanis igazi szenvedéssel találkozott.

Ezért van az, hogy finom idézőjelbe tudja tenni az értelmiségi, vagy csak jómódú árvák, élettől eltaposott figurák lelki viha-

rait, és olykor még nevetni is engedi nézőit sejtelmes és kíméletlen, mulatságos és köznapi: huszonegyedik századi

színpadvilágában. (Almási Miklós)

Nem felvetéseket, nem elméletet: Székely György azt tárja elénk, amit az angol színházak arról a világ dráma-

történetében is páratlan korszakáról ténylegesen tudni lehet, amelynek a tetején Shakespeare áll, de nem

mint magányos hegycsúcs, hanem mint egy hatalmas hegyvonulat legkiemelkedőbb pontja. Hogyan, kik által

jött létre ez a csoda, hogyan teremtődtek meg a feltételek hozzá, milyen együttesek hol, mit, hogyan és

milyen közönségnek játszottak, mikor milyen műfajok kerültek előtérbe, hogyan fonódott össze az egyes

drámaírók munkássága egymással és a kor többi művészeti ágával - a kiváló színháztörténész könyve minderre

választ ad. Lebilincselő olvasmány, de tankönyvnek is remekül használható.

Georges Banu Párizsban élő, román származású színházteoretikus, kritikus, esszéíró, a kortárs francia színházi

élet meghatározó egyénisége Színházunk, a Cseresznyéskert című könyvében számba veszi a színpadainkon

is gyakran játszott Csehov-mű legjelentősebb európai előadásait, az utilitarista szemlélet által halálra ítélt

és kivágott ligetet a színház metaforájának értelmezve, valamennyi előadásban. A színház az az összmű-

vészeti tér, ahol alkotók és befogadók a teljesség mértéke szerint egymásra találhatnak, és részesülhetnek

az emberi mivolt végletes törékenységének a mindegyre elhalványuló ismeretében.

Szerkesztette: P. Müller Péter, Balassa Zsófia, Görcsi Péter, Neichl Nóra

Jelen kötet központi témája mind a drámatörténetben, mind a színházi előadásban izgalmas kérdést állít

előtérbe. A hiány, csonkítás, kihúzás, elhallgatás érinti a drámák esetében a szöveg megrövidítését, aminek

lehetnek gyakorlati okai (az előadás hossza), de épp így szerepet játszhat benne a cenzúra, vagy a rendezői

koncepció. A színpadi hiányhoz sorolható például a néma szereplők jelenléte (a megszólalás hiánya) vagy a

testcsonkítás színrevitelének megoldásai, de épp így a kulturális átírások során bekövetkező csonkítások,

kihagyások, az eredeti műben szereplő sajátosságok megváltoztatásai.

Kötetünk – alapvetően időrendileg tagolt fejezetekbe rendezett – tanulmányai egyszerre rajzolnak meg egy

történeti ívet az antik görög drámától a közelmúlt magyar irodalmáig, és ugyanakkor a hiány drámai és

színházi témájának szerteágazó voltát is reprezentálják. Teszik ezt azzal, hogy beemelik az elemzésbe a jel-

elméletnek a színházi reprezentációra vonatkoztatható nézeteit, vizsgálják a színházi súgópéldányok szöveg-

változatait, nyomon követik az adaptációk során az eredeti színpadi műhöz képest végrehajtott változtatá-

sokat, feltárják az instrukció (illetve annak értelmezése) és a színházi gyakorlat között feszülő feszültséget,

megmutatják a hiánynak a tradícióképzésben betöltött szerepét, vagy rávilágítanak a néma gyásznak, a

kommunikáció hiányának az egyszerre teátrális és felforgató erejére.

"Ez a – jobb szó híján – egzisztenciális beállítottságú drámaelmélet a dráma műfajának újraértékelését vonja maga után. Bentley úgy osztja fel a dráma birodalmát, mintha szűzföldet törne fel. Aligha lehetne persze azzal vádolni, hogy nem ismeri elméletalkotó elődeit, a nagyhatású drámaelméleteket vagy a dramaturgiai kézikönyveket. Mégsem belőlük indul ki, hanem a leghétköznapibbnak tetsző élményekből és tapasztalatokból. Véleménye szerint a drámai művészetet befogadó színházi közönség is mindenekelőtt erre fogékony. A dráma válfajait ezért pszichológiai és antropológiai megfontolások alapján osztja fel – hogy azután innen jusson el nem csak pszichológiai, hanem metafizikai kérdések fölvetéséhez." Földényi F. László

A világ drámairodalmát és színházművészetét tudományos igényességgel, művészi érzékenységgel és a pszichoanalízis módszerességével elemző nagyszabású munka a drámaelméletek rutinjától megszabadulva a hétköznapi élet zugaiban is felfedezi a dráma elemeit. Olyan kérdésekre is választ kapunk, mint hogy mitől jó egy történet, mi a dialógus, a jellem, az előadás, mi a különbség a mindennapi ember és az archetípus között, utánoz-e vagy reprodukál a művész, mi a giccs, milyen szerepe van az álomnak a művészetben, hanyatlik-e a drámai műfaj, milyen változatai vannak, és hogyan kapcsolódnak ezek a valós élethez.

Eric Bentley Angliában született 1916-ban. 1954 óta a Columbia Egyetem drámairodalom-tanára. Több irodalmi-kritikai lap szerkesztője, számos antológia összeállítója. Több önálló tanulmánykötetében elsősorban a modern színház és költészet problémáival foglalkozik.

A Criticai Lapok kínálta cikkírási lehetőség és pedagógusi emlékeim hatására fogalmazódott meg bennem, hogy csinálok

egy olyan könyvet, amiben a szokásosnál hosszabban (vagy épp rövidebben) végigelemzem közel ötven dráma épp

látható előadását. Azért épp ennyit, mert a négy középiskolai év alatt, ha a diákok havonta járnak színházba, ami még

kivitelezhető, nagyjából ennyi nézhető meg. (D. Magyari Imre)

Fordította: Mészöly Dezső, Babits Mihály

A kötete szerkesztette, a művek szövegét sajtó alá rendezte és a jegyzeteket összeállította: Bolonyai Gábor.

Tartalom:

A görög tragédia

Életrajzi vázlat

Antigoné

vezérfonal a mű értelmezéséhez

teljes, gondozott szöveg tárgyi magyarázatokkal és ellenőrző kérdésekkel

Oedipus király

vezérfonal a mű értelmezéséhez

teljes, gondozott szöveg tárgyi magyarázatokkal és ellenőrző kérdésekkel

Két remekmű utóéletéből

Bibliográfia

„Nem igaz, hogy csak demokráciákban virágozhat az irodalom, a művészet, hogy totalitárius rendszerek börtönvilágában nem lehet remekműveket alkotni."

„A modern művészet különleges paradoxona, hogy minden reményt megtagadó, szélsőséges pesszimizmusa ellenére mozgósító hatása volt, eltökélt tudatossággal vívta szabadságharcát az emberiesség és minden igazi érték, tehát önmaga, az igazi művészet védelmében is."

„A modern művészetek korát az ellenreneszánsz korának is nevezhetnénk."

„A modern szovjet színház forradalmárai újfajta módon értelmezték a realizmust, nem formai követelménynek tekintették, hanem parancsnak az igazság kimondására, a derűsre festett szovjet valóság valódi, meggyötört arculatának a felmutatására)."

„Nem lehet elzárkózni az új élettények, életérzések, érzékenységek elől, nem tudomásul venni az ezeket kifejező újszerű művészi, írói alkotásokat, amelyek összességükben, tendenciájukban egy új stílusirányzat megjelenéséről tanúskodnak."

„Akár tetszik, akár nem, a modernség kora véget ért, itt vagyunk a posztmodernben." (Mihályi Gábor)

Tartalom:

Számadástól a jóslásig. Bevezető

A MODERN SZÍNHÁZ FORRADALMA

Az apostolok
Az igazi Brecht
A megértett és félreértett Brecht
Az avantgárd színház – a jövő szépművészete?
Látogatás Grotowski pszicho-dinamikus kísérleti színházában
A „kegyetlen színház" védelmében
Peter Brook, a guru
A Mester és Margarita Ljubimov színházában
Strehler Corneille-t, Grüber Racine-t rendez
Merre tart Ariane Mnouchkine?

MAGYAR SZÍNHÁZ EURÓPAI MÉRCÉVEL

A magyar színház küldetéstudata
A trónkövetelők
A magyar „gazdag színház" szegénysége
Korszakváltó Hamlet-előadások
Don Juanok válságban
Don Juan a bocsánatos bűnök korában
Csehov-előadások nyolc változatban
Ivanov – avagy a tragikum visszavonása
Paál István legendája

DRÁMA ÉS DRAMATURGIA

Az abszurd dráma a tér és az idő koordinátáiban
A színház drámája
A nulla fokon túl
Dráma a posztmodern korában

EGY ÍRÁSTUDÓ DILEMMÁI

Merre tart az irodalomtudomány?
A régi Nagyvilág
A Magyar Lettre helye a palettán
Van-e liberális kultúra?
Kultúra – hiány vagy bőség?
Írástudók árulása és tanácstalansága

A drámaírás művészete eredetileg drámaírók, színházi emberek számára készült, és először 1942-ben jelent meg 

New Yorkban. A könyv a 20. század második felére a forgatókönyvírók Bibliája, féltve őrzött titka lett Hollywoodtól

Berlinig. Az Egerben született, de Amerikában élő Egri Lajos (1888–1967) a harmincas években íróiskolát alapított

New Yorkban. A tanítás mellett színdarabokat írt és állított színre szerte Európában és Amerikában. Élete utolsó éveit

Los Angelesben töltötte a filmipar tanácsadójaként.

A drámaírás művészete című korszakos művében Egri Arisztotelész Poétikájára épít, de azzal több ponton vitába is száll.

A drámákra alkotott instrukciói nem csupán forgatókönyvekre, de novellákra és regényekre is érvényesek. A szerző

ehhez belülről vizsgálja meg a drámák működését, és a történet szívére, vagyis a karakterekre helyezi a fókuszt. A jó

dráma az emberektől és viszonyaiktól, valamint az emberi motivációk megértésétől függ, ezek viszik előre a történetet

és lehelnek életet belé. Egri Lajos Shakespeare-től Ibsenig számos nagy nevű drámaíró műveinek elemzésén keresztül

mutatja meg a premissza és az emberi viselkedés alapján kifejtett drámai konfliktus fontosságát.

"Józan könyv. Az derül ki belőle, hogy nincsenek varázslatok, a dráma- vagy forgatókönyvírás nem bűvészmutatvány,

viszonylag kevés a hókuszpókusz benne. Alapvetően szakmunka, rengeteg megtanulható elemmel, ha komoly szorga-

lom és kitartás párosul elszántsággal. És némi tehetséggel. Egri tiszta, világos, logikus vonalon vezeti olvasóit, türelme-

sen magyarázza el alaptételeit, szempontrendszerét…

A szempontrendszer, illetve a példákon keresztül történő bizonyítás a könyv igazi erénye, minden érvényesnek tűnik,

minden működik. A műnek így amolyan útmutató, közlekedési tábla-jellege lesz, kiderül: a világirodalom nagy művei

egytől egyig végigelemezhetők Egri kritériumai alapján, és azok segítségével megérthető működési mechanizmusuk.

Tényleg azok a korszakos alkotások, amelyeknél – nyilván ösztönösen – betartatnak az ismertetett alapaxiómák."

(Egressy Zoltán, Jelenkor)

Mit is jelent az akció a drámai műnem ismeretelméleti és ontológiai megközelítésében, melyek azok a lehetőségek, amelyek egy szituációban kibomlanak és testet öltenek, miféle viszonyváltozásoknak kell bekövetkezniük, hogy a dráma megfeleljen saját fogalmának, s ebben a szükségszerűség és potencialitás milyen szerepet játszhat – illetve a drámatörténet során hogyan módosulnak ezek a meghatározó összetevők?
Ezekre a kérdésekre keres választ nagy ívű, izgalmas és rendkívül igényes tanulmányában Bécsy Tamás, Shakespeare-től Jarryig tekintve át a drámatörténet meghatározó műveit és tendenciáit, hogy mindezek révén olyan – drámaelméletileg megalapozott – elemzéssorozatot adjon, amelyben kibontakozik a drámai akció története, a jellem, a személyiség sorsával összegfüggésben.
A szigorú elméleti megalapozottsággal és rendkívüli felkészültséggel megírt tanulmány nemcsak a magyar drámaelmélet (a fiatal Lukács György és Peter Szondi műve mellé kívánkozó) hézagpótló alkotása, de tanulságos, fontos és szellemi izgalmat jelentő olvasmány mindazok számára, akik színmű, dráma és társadalom, történetelm kapcsolata iránt érdeklődnek.

A kötet az olasz reneszánsz komédia történetét vizsgálja a XV-XIV. században. 

Nyerges László a komédia két alapvető létformájának, a drámai szövegnek és színpadi sorsának egyaránt

figyelmet szentel. A szövegről szólva elsősorban a teátrális jellemzőket mutatja be, a színpadi megjelenéssel

kapcsolatban a játékosságot tartja szem előtt.

Egy londoni bordély manzárdszobájában egy öreg komédiás William Shakespeare első életrajzán

dolgozik. Ki volna alkalmasabb erre a feladatra, mint ő, Robert Reynolds, alias Pickleherring, aki

zsenge ifjúságától kezdve olyan fontos női szerepek első megformálója volt a Mester társulatában,

mint Kleopátra, Júlia, Rosalinda vagy Lady Macbeth? És aki igen közel állt Shakespeare-hez, barátja,

sőt tán szerelme volt?

Megtudhatjuk e könyvből, hogy milyen szerepet játszott Erzsébet királynő Shakespeare foganta-

tásában. Vagy hogy mivel foglalkozott Will, mielőtt drámaírásra adta volna a fejét. Avagy hogy

kiről mintázta Falstaff alakját. És hogy ki(k) volt(ak) a szonettek titokzatos Fekete Hölgye(i). Meg

hogy pontosan hogyan is halt meg Shakespeare, s melyek voltak az utolsó szavak, melyek elhagyták

ajkát. Nem is beszélve egy teljes szonettről és elveszett drámarészletekről, melyek műveinek

egyetlen kiadásában sem láttak még napvilágot. És sok-sok egyébről: mesékről, balladákról, dalokról,

ízes káromkodásokról, mondókákról, szaftos pletykákról és bölcs elmélkedésekről.

Pickleherring írása rendkívül tudós mű, ugyanakkor rendkívül pajzán is; egyszerre a nagy drámaíró

életrajza és egy cseppet sem szégyellős bohém önéletrajza. A Robert Nye életművét megkoro-

názó regény végtelenül összetett játék mindazzal, amit valaha írtak Shakespeare-ről, és mindazzal,

amit Shakespeare valaha írt: komolytalan, szellemes, szókimondó és frivol, mélyen emberi és

megindító szöveg, mely Bényei Tamás ihletett fordításában szólal meg magyarul.

"A magyar kiadás jó érzékkel észrevette azt, hogy Shakespeare-kultusz ide vagy oda, az itthoni

befogadói közeg talán nem él annyira mélyen benne a drámaíró körüli történetekben és recepciójában,

mint az angol. A fordítást ugyanis, amely Bényei Tamás remek munkája, az eredetinél sokkal

nagyobb, szintén a fordító által összeállított lábjegyzet-apparátus kíséri, amely, ha nem is mindegyik,

de igen sok shakespeare-i és egyéb hivatkozást felfed, némiképp megkönnyítendő a hazai olvasó

dolgát, s néhány útjelzőt jelölve ki a szöveg labirintusában." (Kisantal Tamás: Mutass nekem egy oly nagy ravaszt, mint…)

"…miközben tökéletes Erzsébet- és Jakab-kori korrajzot kapunk, mint egy történelmi regényben,

továbbá csúfondáros irodalmi kalandozást telistele vendégszövegekkel, versekkel, Shakespeare-rel

és nem Shakespeare-rel (ki nem szabad hagyni Shakespeare aláírásainak és káromkodásainak

felsorolását, továbbá Francis Drake apróhirdetését Bretchgirdle emésztést segítő tinktúrájáról

és persze a Pickleherring-féle Shakespeare-feladatlapot!), valamint egy végtelenül szórakoztató,

letehetetlen szövegfolyamot az írásról, íróságról és az irodalom értelméről, Robert Nye még

azt is eléri, hogy úgy érezzük, a filozofikus nagyregényből mellesleg tényleg mindent megtudtunk

Shakespeare pályájáról és saját embervoltunkról." (Baranyi Katalin)