Nem felvetéseket, nem elméletet: Székely György azt tárja elénk, amit az angol színházak arról a világ dráma-

történetében is páratlan korszakáról ténylegesen tudni lehet, amelynek a tetején Shakespeare áll, de nem

mint magányos hegycsúcs, hanem mint egy hatalmas hegyvonulat legkiemelkedőbb pontja. Hogyan, kik által

jött létre ez a csoda, hogyan teremtődtek meg a feltételek hozzá, milyen együttesek hol, mit, hogyan és

milyen közönségnek játszottak, mikor milyen műfajok kerültek előtérbe, hogyan fonódott össze az egyes

drámaírók munkássága egymással és a kor többi művészeti ágával - a kiváló színháztörténész könyve minderre

választ ad. Lebilincselő olvasmány, de tankönyvnek is remekül használható.

Georges Banu Párizsban élő, román származású színházteoretikus, kritikus, esszéíró, a kortárs francia színházi

élet meghatározó egyénisége Színházunk, a Cseresznyéskert című könyvében számba veszi a színpadainkon

is gyakran játszott Csehov-mű legjelentősebb európai előadásait, az utilitarista szemlélet által halálra ítélt

és kivágott ligetet a színház metaforájának értelmezve, valamennyi előadásban. A színház az az összmű-

vészeti tér, ahol alkotók és befogadók a teljesség mértéke szerint egymásra találhatnak, és részesülhetnek

az emberi mivolt végletes törékenységének a mindegyre elhalványuló ismeretében.

Szerkesztette: P. Müller Péter, Balassa Zsófia, Görcsi Péter, Neichl Nóra

Jelen kötet központi témája mind a drámatörténetben, mind a színházi előadásban izgalmas kérdést állít

előtérbe. A hiány, csonkítás, kihúzás, elhallgatás érinti a drámák esetében a szöveg megrövidítését, aminek

lehetnek gyakorlati okai (az előadás hossza), de épp így szerepet játszhat benne a cenzúra, vagy a rendezői

koncepció. A színpadi hiányhoz sorolható például a néma szereplők jelenléte (a megszólalás hiánya) vagy a

testcsonkítás színrevitelének megoldásai, de épp így a kulturális átírások során bekövetkező csonkítások,

kihagyások, az eredeti műben szereplő sajátosságok megváltoztatásai.

Kötetünk – alapvetően időrendileg tagolt fejezetekbe rendezett – tanulmányai egyszerre rajzolnak meg egy

történeti ívet az antik görög drámától a közelmúlt magyar irodalmáig, és ugyanakkor a hiány drámai és

színházi témájának szerteágazó voltát is reprezentálják. Teszik ezt azzal, hogy beemelik az elemzésbe a jel-

elméletnek a színházi reprezentációra vonatkoztatható nézeteit, vizsgálják a színházi súgópéldányok szöveg-

változatait, nyomon követik az adaptációk során az eredeti színpadi műhöz képest végrehajtott változtatá-

sokat, feltárják az instrukció (illetve annak értelmezése) és a színházi gyakorlat között feszülő feszültséget,

megmutatják a hiánynak a tradícióképzésben betöltött szerepét, vagy rávilágítanak a néma gyásznak, a

kommunikáció hiányának az egyszerre teátrális és felforgató erejére.

"Ez a – jobb szó híján – egzisztenciális beállítottságú drámaelmélet a dráma műfajának újraértékelését vonja maga után. Bentley úgy osztja fel a dráma birodalmát, mintha szűzföldet törne fel. Aligha lehetne persze azzal vádolni, hogy nem ismeri elméletalkotó elődeit, a nagyhatású drámaelméleteket vagy a dramaturgiai kézikönyveket. Mégsem belőlük indul ki, hanem a leghétköznapibbnak tetsző élményekből és tapasztalatokból. Véleménye szerint a drámai művészetet befogadó színházi közönség is mindenekelőtt erre fogékony. A dráma válfajait ezért pszichológiai és antropológiai megfontolások alapján osztja fel – hogy azután innen jusson el nem csak pszichológiai, hanem metafizikai kérdések fölvetéséhez." Földényi F. László

A világ drámairodalmát és színházművészetét tudományos igényességgel, művészi érzékenységgel és a pszichoanalízis módszerességével elemző nagyszabású munka a drámaelméletek rutinjától megszabadulva a hétköznapi élet zugaiban is felfedezi a dráma elemeit. Olyan kérdésekre is választ kapunk, mint hogy mitől jó egy történet, mi a dialógus, a jellem, az előadás, mi a különbség a mindennapi ember és az archetípus között, utánoz-e vagy reprodukál a művész, mi a giccs, milyen szerepe van az álomnak a művészetben, hanyatlik-e a drámai műfaj, milyen változatai vannak, és hogyan kapcsolódnak ezek a valós élethez.

Eric Bentley Angliában született 1916-ban. 1954 óta a Columbia Egyetem drámairodalom-tanára. Több irodalmi-kritikai lap szerkesztője, számos antológia összeállítója. Több önálló tanulmánykötetében elsősorban a modern színház és költészet problémáival foglalkozik.

Színház és politika kapcsolatának közös mozzanatai között a nyilvánosság, a teatralitás, a performativitás játsszák a legfontosabb szerepet. A színházi politika egyfelől az intézmény, illetve az alkotó pozícióját, vízióját, értékrendjét és gyakorlatát jelöli, másfelől a hatalmi berendezkedésnek a színházzal szembeni magatartását. A politikai színház pedig részben a jelenkor társadalmi-politikai mozzanataira reflektáló, a politikát tematizáló produkciókra, részben az uralkodó jelhasználattól eltérő, azt felforgató – azaz a művészeti ág önnön működését kihívás elé állító – praxisra utal. Az ebbe az összetett jelenségegyüttesbe beletartozó kérdések közül a kötet négy tematikus fejezetben foglalkozik színház és politika kölcsönös egymásra hatásával. Világszínházi (és világtörténelmi) esettanulmányok mellett a kötet szerzői vizsgálják a 20. század magyar önkényuralmi rendszereinek színházpolitikáját, külön fejezetben tárgyalják a színházi előadásnak, színházi eszközöknek és módszereknek a nevelés szolgálatába állítását, valamint górcső alá veszik egy szűkebben értett kor és alkotói pálya(szakasz), Katona József drámaírói gyakorlatának a téma szempontjából releváns kérdéseit is.

Szerkesztette: Antal Klaudia, Pandur Petra, P. Müller Péter

A színházlátogatók tájékozódását segítő kötet közel 370 darabról ad részletes ismertetést, amelyek rendre feltűnnek a hazai színpadokon – ezért kaptak helyet köztük operettek, musicalek, sőt nívósabb bulvárdarabok is. A szinopszisokat az emlékezetes rendezések, alakítások leírása egészíti ki, valamint Koncz Zsuzsa száz fotója a tárgyalt előadások főszereplőiről. A Színházi kalauz teljesen felújított, bővített kiadása a magyar színházkultúra széleskörű népszerűsítőjévé válhat. Minden színházszerető polcán ott a helye!

"A Színházi kalauz nem csupán friss, fürge, segítőkész, olvasóbarát, hanem legtöbb vonatkozásában szakmailag is elsőrangú. Pedig szándéka szerint nem „a színházzal professzionálisan foglalkozók munkáját, hanem a színházlátogatók előzetes tájékozódását segíti” a fiatal középnemzedékhez tartozó színháztudós, nemzetközi tekintélyű egyetemi oktató könyve. A bevezetés lapjain rögzítettekkel ellentétben egyébként a kiadvány elődje, a magát 1981-es negyedik kiadásában – nagy kezdőbetűkkel – Színházi Kalauznak mondó kettős kötet (szerkesztette Vajda György Mihály és Szántó Judit) lényegében ugyanezt a célt szolgálta (súlyosabb, kissé fontoskodó drámatörténeti összefoglalásait Kékesi Kun Árpád indokoltan elhagyta). [...] A Színházi kalauz a címek ábécérendje szerint tárgyalt alkotásokat precízen, cicomázás nélkül, korszerűen, jó stílusban mutatja be tartalmi kivonattal. [...] Jól válogatott, megfelelő nyomdai színvonalú fényképek élénkítik a terjedelmes, de kézbe simuló kalauzt." (Tarján Tamás)

A Criticai Lapok kínálta cikkírási lehetőség és pedagógusi emlékeim hatására fogalmazódott meg bennem, hogy csinálok

egy olyan könyvet, amiben a szokásosnál hosszabban (vagy épp rövidebben) végigelemzem közel ötven dráma épp

látható előadását. Azért épp ennyit, mert a négy középiskolai év alatt, ha a diákok havonta járnak színházba, ami még

kivitelezhető, nagyjából ennyi nézhető meg. (D. Magyari Imre)

Jelen kötet gerincét olyan tanulmányok adják, amelyek a színházi cselekvésnek, szemléletmódnak és eseménynek a színházi intézményrendszeren kívüli vonatkozásaival foglalkoznak. Ide tartozik mindenekelőtt a társadalmi színház jelensége és fogalma, amely a színház eszközeinek segítségével társadalmi akciókat, változásokat igyekszik elérni. Ez a törekvés a 20. század jelentős színházi újítóinak munkásságában éppúgy jelen van, mint azokban a társadalomtudományi megközelítésekben, amelyek a társas érintkezéseket és helyzeteket színházi fogalmakkal írják le. Az 1968-as párizsi események teátrális vonatkozásait, a villámcsődület (flash mob) színházi relevanciáit, az AIDS áldozatainak emléket állító NAMES-projekt akciósorozatát, illetve a vándorló, utazó, költöző színház jelenségét tárgyalják az első fejezetet írásai.

A második fejezetben Shakespeare és kora állnak a fókuszban. Lehet-e Shakespeare-t színházon kívülinek tekinteni? Miként váltak le a színházi előadásról Shakespeare színpadi szövegei és hogyan kerültek át fokozatosan az irodalom intézményrendszerébe? Kik, miért és hogyan vitatták el Shakespeare-től a ma neki tulajdonított drámák szerzőségét az elmúlt évszázadok folyamán? A harmadik fejezetben olyan magyar szerzőkről van szó, akiknek drámái nem, vagy alig, vagy jelentőségükhöz mérten ritkán jutottak színpadra. Az elemzett példák: Pilinszky János látomása a jelenlét színházáról, Mészöly Miklós drámáinak és színpadfelfogásának paradoxona, valamint Nádas Péter drámaírói munkásságának sajátosságai. A zárófejezet dramaturgiai és színházi könyvekkel foglalkozik, amelyek széles spektrumát adják annak a lehetőségnek, hogy miként is lehet történeti, elméleti, gyakorlati szempontból vizsgálni a színházi cselekvéseket, ezek kulturális kölcsönhatásait, dramaturgiai, műfaji, esztétikai vonatkozásait.

Fordította: Mészöly Dezső, Babits Mihály

A kötete szerkesztette, a művek szövegét sajtó alá rendezte és a jegyzeteket összeállította: Bolonyai Gábor.

Tartalom:

A görög tragédia

Életrajzi vázlat

Antigoné

vezérfonal a mű értelmezéséhez

teljes, gondozott szöveg tárgyi magyarázatokkal és ellenőrző kérdésekkel

Oedipus király

vezérfonal a mű értelmezéséhez

teljes, gondozott szöveg tárgyi magyarázatokkal és ellenőrző kérdésekkel

Két remekmű utóéletéből

Bibliográfia

„Nem igaz, hogy csak demokráciákban virágozhat az irodalom, a művészet, hogy totalitárius rendszerek börtönvilágában nem lehet remekműveket alkotni."

„A modern művészet különleges paradoxona, hogy minden reményt megtagadó, szélsőséges pesszimizmusa ellenére mozgósító hatása volt, eltökélt tudatossággal vívta szabadságharcát az emberiesség és minden igazi érték, tehát önmaga, az igazi művészet védelmében is."

„A modern művészetek korát az ellenreneszánsz korának is nevezhetnénk."

„A modern szovjet színház forradalmárai újfajta módon értelmezték a realizmust, nem formai követelménynek tekintették, hanem parancsnak az igazság kimondására, a derűsre festett szovjet valóság valódi, meggyötört arculatának a felmutatására)."

„Nem lehet elzárkózni az új élettények, életérzések, érzékenységek elől, nem tudomásul venni az ezeket kifejező újszerű művészi, írói alkotásokat, amelyek összességükben, tendenciájukban egy új stílusirányzat megjelenéséről tanúskodnak."

„Akár tetszik, akár nem, a modernség kora véget ért, itt vagyunk a posztmodernben." (Mihályi Gábor)

Tartalom:

Számadástól a jóslásig. Bevezető

A MODERN SZÍNHÁZ FORRADALMA

Az apostolok
Az igazi Brecht
A megértett és félreértett Brecht
Az avantgárd színház – a jövő szépművészete?
Látogatás Grotowski pszicho-dinamikus kísérleti színházában
A „kegyetlen színház" védelmében
Peter Brook, a guru
A Mester és Margarita Ljubimov színházában
Strehler Corneille-t, Grüber Racine-t rendez
Merre tart Ariane Mnouchkine?

MAGYAR SZÍNHÁZ EURÓPAI MÉRCÉVEL

A magyar színház küldetéstudata
A trónkövetelők
A magyar „gazdag színház" szegénysége
Korszakváltó Hamlet-előadások
Don Juanok válságban
Don Juan a bocsánatos bűnök korában
Csehov-előadások nyolc változatban
Ivanov – avagy a tragikum visszavonása
Paál István legendája

DRÁMA ÉS DRAMATURGIA

Az abszurd dráma a tér és az idő koordinátáiban
A színház drámája
A nulla fokon túl
Dráma a posztmodern korában

EGY ÍRÁSTUDÓ DILEMMÁI

Merre tart az irodalomtudomány?
A régi Nagyvilág
A Magyar Lettre helye a palettán
Van-e liberális kultúra?
Kultúra – hiány vagy bőség?
Írástudók árulása és tanácstalansága

A drámaírás művészete eredetileg drámaírók, színházi emberek számára készült, és először 1942-ben jelent meg 

New Yorkban. A könyv a 20. század második felére a forgatókönyvírók Bibliája, féltve őrzött titka lett Hollywoodtól

Berlinig. Az Egerben született, de Amerikában élő Egri Lajos (1888–1967) a harmincas években íróiskolát alapított

New Yorkban. A tanítás mellett színdarabokat írt és állított színre szerte Európában és Amerikában. Élete utolsó éveit

Los Angelesben töltötte a filmipar tanácsadójaként.

A drámaírás művészete című korszakos művében Egri Arisztotelész Poétikájára épít, de azzal több ponton vitába is száll.

A drámákra alkotott instrukciói nem csupán forgatókönyvekre, de novellákra és regényekre is érvényesek. A szerző

ehhez belülről vizsgálja meg a drámák működését, és a történet szívére, vagyis a karakterekre helyezi a fókuszt. A jó

dráma az emberektől és viszonyaiktól, valamint az emberi motivációk megértésétől függ, ezek viszik előre a történetet

és lehelnek életet belé. Egri Lajos Shakespeare-től Ibsenig számos nagy nevű drámaíró műveinek elemzésén keresztül

mutatja meg a premissza és az emberi viselkedés alapján kifejtett drámai konfliktus fontosságát.

"Józan könyv. Az derül ki belőle, hogy nincsenek varázslatok, a dráma- vagy forgatókönyvírás nem bűvészmutatvány,

viszonylag kevés a hókuszpókusz benne. Alapvetően szakmunka, rengeteg megtanulható elemmel, ha komoly szorga-

lom és kitartás párosul elszántsággal. És némi tehetséggel. Egri tiszta, világos, logikus vonalon vezeti olvasóit, türelme-

sen magyarázza el alaptételeit, szempontrendszerét…

A szempontrendszer, illetve a példákon keresztül történő bizonyítás a könyv igazi erénye, minden érvényesnek tűnik,

minden működik. A műnek így amolyan útmutató, közlekedési tábla-jellege lesz, kiderül: a világirodalom nagy művei

egytől egyig végigelemezhetők Egri kritériumai alapján, és azok segítségével megérthető működési mechanizmusuk.

Tényleg azok a korszakos alkotások, amelyeknél – nyilván ösztönösen – betartatnak az ismertetett alapaxiómák."

(Egressy Zoltán, Jelenkor)

Mit is jelent az akció a drámai műnem ismeretelméleti és ontológiai megközelítésében, melyek azok a lehetőségek, amelyek egy szituációban kibomlanak és testet öltenek, miféle viszonyváltozásoknak kell bekövetkezniük, hogy a dráma megfeleljen saját fogalmának, s ebben a szükségszerűség és potencialitás milyen szerepet játszhat – illetve a drámatörténet során hogyan módosulnak ezek a meghatározó összetevők?
Ezekre a kérdésekre keres választ nagy ívű, izgalmas és rendkívül igényes tanulmányában Bécsy Tamás, Shakespeare-től Jarryig tekintve át a drámatörténet meghatározó műveit és tendenciáit, hogy mindezek révén olyan – drámaelméletileg megalapozott – elemzéssorozatot adjon, amelyben kibontakozik a drámai akció története, a jellem, a személyiség sorsával összegfüggésben.
A szigorú elméleti megalapozottsággal és rendkívüli felkészültséggel megírt tanulmány nemcsak a magyar drámaelmélet (a fiatal Lukács György és Peter Szondi műve mellé kívánkozó) hézagpótló alkotása, de tanulságos, fontos és szellemi izgalmat jelentő olvasmány mindazok számára, akik színmű, dráma és társadalom, történetelm kapcsolata iránt érdeklődnek.

Az esszéket válogatta, a kötetet szerkesztette, az előszót írta, és Jan Kott jegyzeteit fordította Király Nina.

A kötet az olasz reneszánsz komédia történetét vizsgálja a XV-XIV. században. 

Nyerges László a komédia két alapvető létformájának, a drámai szövegnek és színpadi sorsának egyaránt

figyelmet szentel. A szövegről szólva elsősorban a teátrális jellemzőket mutatja be, a színpadi megjelenéssel

kapcsolatban a játékosságot tartja szem előtt.

Egy londoni bordély manzárdszobájában egy öreg komédiás William Shakespeare első életrajzán

dolgozik. Ki volna alkalmasabb erre a feladatra, mint ő, Robert Reynolds, alias Pickleherring, aki

zsenge ifjúságától kezdve olyan fontos női szerepek első megformálója volt a Mester társulatában,

mint Kleopátra, Júlia, Rosalinda vagy Lady Macbeth? És aki igen közel állt Shakespeare-hez, barátja,

sőt tán szerelme volt?

Megtudhatjuk e könyvből, hogy milyen szerepet játszott Erzsébet királynő Shakespeare foganta-

tásában. Vagy hogy mivel foglalkozott Will, mielőtt drámaírásra adta volna a fejét. Avagy hogy

kiről mintázta Falstaff alakját. És hogy ki(k) volt(ak) a szonettek titokzatos Fekete Hölgye(i). Meg

hogy pontosan hogyan is halt meg Shakespeare, s melyek voltak az utolsó szavak, melyek elhagyták

ajkát. Nem is beszélve egy teljes szonettről és elveszett drámarészletekről, melyek műveinek

egyetlen kiadásában sem láttak még napvilágot. És sok-sok egyébről: mesékről, balladákról, dalokról,

ízes káromkodásokról, mondókákról, szaftos pletykákról és bölcs elmélkedésekről.

Pickleherring írása rendkívül tudós mű, ugyanakkor rendkívül pajzán is; egyszerre a nagy drámaíró

életrajza és egy cseppet sem szégyellős bohém önéletrajza. A Robert Nye életművét megkoro-

názó regény végtelenül összetett játék mindazzal, amit valaha írtak Shakespeare-ről, és mindazzal,

amit Shakespeare valaha írt: komolytalan, szellemes, szókimondó és frivol, mélyen emberi és

megindító szöveg, mely Bényei Tamás ihletett fordításában szólal meg magyarul.

"A magyar kiadás jó érzékkel észrevette azt, hogy Shakespeare-kultusz ide vagy oda, az itthoni

befogadói közeg talán nem él annyira mélyen benne a drámaíró körüli történetekben és recepciójában,

mint az angol. A fordítást ugyanis, amely Bényei Tamás remek munkája, az eredetinél sokkal

nagyobb, szintén a fordító által összeállított lábjegyzet-apparátus kíséri, amely, ha nem is mindegyik,

de igen sok shakespeare-i és egyéb hivatkozást felfed, némiképp megkönnyítendő a hazai olvasó

dolgát, s néhány útjelzőt jelölve ki a szöveg labirintusában." (Kisantal Tamás: Mutass nekem egy oly nagy ravaszt, mint…)

"…miközben tökéletes Erzsébet- és Jakab-kori korrajzot kapunk, mint egy történelmi regényben,

továbbá csúfondáros irodalmi kalandozást telistele vendégszövegekkel, versekkel, Shakespeare-rel

és nem Shakespeare-rel (ki nem szabad hagyni Shakespeare aláírásainak és káromkodásainak

felsorolását, továbbá Francis Drake apróhirdetését Bretchgirdle emésztést segítő tinktúrájáról

és persze a Pickleherring-féle Shakespeare-feladatlapot!), valamint egy végtelenül szórakoztató,

letehetetlen szövegfolyamot az írásról, íróságról és az irodalom értelméről, Robert Nye még

azt is eléri, hogy úgy érezzük, a filozofikus nagyregényből mellesleg tényleg mindent megtudtunk

Shakespeare pályájáról és saját embervoltunkról." (Baranyi Katalin)

Fordította: Márton László.

A kötetet szerkesztette, a mű szövegét sajtó alá rendezte, a szemelvényeket és a képeket válogatta, a jegyzeteket írta: Kocziszky Éva.

A kötet tartalma:

Előszó

A Goethe-kor alapvonalai

Életrajzi vázlat

A mű keletkezéstörténete

Vezérfonal a mű elemzéséhez

A Faust utóélete

Teljes, gondozott szöveg tárgyi és szómagyarázattal, értelmező kérdésekkel és szemelvényekkel

Bibliográfia

"Kiknek ajánlom e könyvet?

Diákoknak,
– akik szeretik az irodalmat, mert e könyv segítségével önállóan is megismerhetik a drámairodalom történetét, felfedezhetik a színház világát.
– akik nem szeretik az irodalmat, mert úgy vélik, ők inkább reál beállítottságúak. E mű logikus gondolatvezetése által felismerhetik, hogy az irodalomtörténet sem létezhet ok-okozati összefüggések nélkül.

Tanároknak,
– akik szeretik az irodalmat tanítani, mert e mű birtokában akár holnap megkezdhetik drámatörténeti szakkör vagy fakultáció szervezését.
– akik nem szeretik tanítani az irodalmat, mert e könyv segítségével érdekesebbé, változatosabbá tehetik óráikat,

s felkelthetik, ébren tarthatják az érdeklődést.

Végezetül a "csupán csak" érdeklődőknek, akik szeretnék megismerni a drámairodalom történetét, a színház világát."