Győrei Zsolt–Schlachtovszky Csaba: Rostáltatás a magtárban. Négy eredeti színmű

Az itt egységgé rendezett négy dráma látszatra igencsak különböző: egyikük a Nagy Lajos király trónja körüli viszályt idézi meg, másikuk a Bronte-család borús hétköznapjait eleveníti fel, harmadikuk a magyar vándorszínészet alkonyára vet reflektorfényt, negyedikük Táncsics Mihály látszólag békés aggkorát hánytorgatja fel. Egységgé rendezésüknek mégis találhatni alapját.
Mindőjük valamely ténylegvolt történelmi vagy kultúrtörténeti pillanatba les be, s hason következtetésre jut: az elhíresült helyzeteket valójában rögeszmék csiholták és telítették. Csupa rögeszmés alak kering a Pitymalló Kesely színpadán, akik mindenáron magukat akarnák világgá kiáltani. Kóros beszédkényszer jellemzi őket, nyelvükben megbélyegzettségük egyszersmind dramaturgiai vezérfonalként is fűzi a cselekményt. Végletesen magukra és közvetlen környezetükre utaltak, rögeszméiknek zárt világban kell érvényt szerezniük: a király hálószobája, hová csak az udvar bejáratos; a yorkshire-i láp egy magányos majorja; a kiürült színház félhomályos öltözője; a spionok elől elreteszelt Táncsics-ház.
Az emberi viszonyokban e létharc a szóért a meghatározó. Szóban testesül meg minden ige, minden szenvedély. Ahelyett, hogy rokon- vagy ellenszenvvel viseltetnének egymás iránt, mindnyájan a szó rabjai, mely fölébük kerekedik, s eszmények délibábját vetíti elébük. S minthogy a szó fülbe kívánkozik, minduntalan tukmálják egymásra: mindegyikük a maga módján művész, egyszeri rögeszméjének remeklő ötvöse, aki nem hajlandó másikuk közönségévé válni. Ezt az archetipikus helyzetet gyakorta jeleníti meg valamely írott mű sorsa: a Világtörténelem lapjai a Ludovicusban, a regények a Bronte-kban, Szuper regénye, illetve naplója a Bolygó királyban, vagy a Legrégibb nyelv: a magyar a Táncsics: a legszentebb Mihálban.
Minden helyzetük beszédhelyzet, melyben felmorzsolódnak, tragikusan. E voltaképpeni tragikumot a komikum tolmácsolja, mint erre a legalkalmasabb eszköz. Felveti a kérdést, hogy a katarzis lényege vajon nem a káröröm-e, a mások nyomorúságán való felhőtlen mulatás örök emberi képessége.