A könyv címoldalán egy kisfiú Népszabadságot olvas a Múzeumkertben 1959-ben. Vajon mit olvas benne? Umberto Eco
nyomán erre azt mondhatjuk, hogy ez legalább annyira múlik a kisfiún, mint a cikk szerzőjén. Ha ezt elfogadjuk, akkor
már nem járunk messze a Kádár-kori feljelentő színikritika, azaz a denunciálás megértésétől. Mert a feljelentő kritika
nemcsak a kritikusról, hanem az olvasóról is szól. Ez a könyv pedig arról, hogy a feljelentő színikritikán keresztül mit
tudhatunk meg a Kádár-kori színikritika láthatatlan erővonalairól. És arról, hogy mi lett egy régi sztálinista technikából a
Kádár-korban. A nyilvános denunciálások nem uralják a Kádár-kori színikritikát, különösen 1963 után nem. Paál István
Tangóját, a Tragédiát nem jelenti fel a kritika, legfeljebb finoman elhatárolódik, de leginkább védelmez. A Kádár-kori
denunciálásról mint nem reprezentatív, de létező jelenségről azért érdemes mégis beszélni, mert belőle megérthető a
kor kultúrairányításának szimbolikus momentuma. A nem szabad sajtó kontextusában átalakul a kritikák olvashatósága:
a feljelentés gyanúja pedig e függő viszony ikonikus jele. Mihez kezd ebben a közegben a kritikus? Melyek az „ügyész”
és melyek az „ügyvéd” stratégiái? Milyenek a szabadulóművészeti kísérletek? És mit tanulhatunk a feljelentő kritika társa-
dalompszichológiai-hermeneutikai értelmezéseiből ma, amikor színikritikát írunk és/vagy olvasunk Magyarországon?
