Székely Csaba az egyik legeredetibb hangú drámaíró a mai magyar drámairodalomban. Nyelve, mondatfűzése
jól fölismerhető, kimunkált, élvezetes, mindemellett az itt olvasható – régebbi és új – darabokból az is kitűnik,
mennyire változatos, sokszínű.
Másképp szólalnak meg a Bányavidék-trilógia világvégi falujának lakói, és megint másképp a város sivatagában
egymást kereső-kergető emberek (A Homokszörny) vagy a mindenhol idegen homoszexuális férfiak és nők
(Öröm és boldogság).
De talán a legerősebb szólam ebben a kötetben a gyermekhangoké: a csökkent szellemi képességekkel bíró
Róberté (Szeretik a banánt, elvtársak?), aki felnőttként is egy gyerek naiv egyszerűségével érzékeli maga
körül a világ (és a politikai rendszer) változását. Vagy a világ abszurd kegyetlenségét rendként megélő Lizáé
(Semmit se bánok), aki a testében hordozza egy megdőlt, ám romjaiban is továbbélő diktatúra bűneit. De
gyerekeket hallunk az óvodai körhintán is beszélgetni (Idegenek), amint a szüleiktől eltanult szólamokkal vé-
dik a … mit is? Amit „atyáik építettek”? Vagy – mint Ivánék a bezárt bánya fölött – a „hagyományokat”?
A gyerekhangok mögött ott nyögnek, ordítanak, parancsolnak, káromkodnak a sokszor láthatatlanul is jelen
lévő, meghalni nem tudó, mindent uraló, felnőtt gyerekeik életét is megnyomorító apák. De ha jól figyelünk,
meghallhatjuk a nyüszítésüket is, a félelem és féltés hangját, a pusztító rettegését, ami terméketlen siva-
taggá változtatja maga körül az egész világot.
Fontos figyelmeztetés:
A kötet megvásárlása és a darabok olvasása nem helyettesíti a rendszeres és kiegyensúlyozott
színházfogyasztást.
A kötetben olvasható darabokból készült előadásokat keresse a Szkéné Színházban:
Bányavakság
Bányavíz
Öröm és boldogság
