Ennek a könyvnek az írója, ha minden rokonsági kapcsolatot figyelembe veszünk, egyidős a magyar színészettel. Egyik déd-dédnagybátyja, Kempelen Farkas alakította át Várszínházzá II. József császár rendeletére a karmeliták elkobzott templomát 1784-ben – kétszáz évvel ezelőtt. Egy másik, Fáy András nemcsak takarékpénztárat alapított, de egy ideig ugyanennek a Várszínháznak az igazgatója volt. Dédapja, Szemere Bertalan, mielőtt mélyebben merült volna a politikába (mint miniszterelnök uralkodóházat detronizált, a magyar koronát ásta el Orsován, majd borkereskedő lett párizsi emigrációjában), díszletekért utazott Bécsbe a miskolci színház számára. A vásárolt díszletek listája ma is megvan. Egy mostoha dédanyja a Nemzeti Színház százhúsz év előtti zsebkönyvében mint mosónő szerepel, egy mostoha dédapja viszont színjátszásunk és egyben drámairodalmunk egyik büszkeségének számít. Nagyapja, Kürthy Emil alispáni jövővel kecsegtető pályáról mondott le, hogy küszködő újságíró legyen Budapesten. Blaha Lujza, Jászai Mari, Pálmay Ilka, sőt Sarah Bernhard körében, Mikszáth Kálmán és Reviczky Gyula újságíró-kollégájaként, Csiky Gergely barátjaként. Nagybátyja, Kürthy György negyven évig volt a Nemzeti Színház tagja… és nem lenne nehéz még néhány hasonló példát felsorolni.Ő maga színháztörténeti doktorátust szerzett a budapesti egyetemen, majd az állástalanság hároméves purgatóriuma után tisztviselő-gyakornok lett a Nemzeti Színházban 1934-ben. A második világháború alatt az Opera titkára, 1945-től tíz évig a Nemzeti Színház főtitkára. Később a Vígszínház igazgatója… Ebben az állásban – érzése szerint – a kelleténél jóval rövidebb ideig maradhatott csak meg, de hiszen mindenki sérelmezi, ha leváltják pozíciójából. Pláne elismerés nélkül.Azóta tizenegy színház- és filmtörténeti tárgyú könyvet írt. (Magyar Bálint, 1989)
A tanulmánykötetben színháztörténészek elemzik a színművészet és a színjátszás-történet különböző aspektusait. Az első tanulmányban a színjátszás értelmezéséről (teremtő vagy utánzó művészet), valamint a színházi kultúra változásairól – a színházak lokális jellegének fokozatos elveszítéséről s egyre inkább nemzetközi kontextusba kerüléséről – olvashatunk. Ezt Imre Zoltán három tanulmánya követi. Az elsőben a nemzettudat és a színházi kultúra történelmi összefonódásairól (nemzeti színházak), a másodikban az e témához kötődő 1928-as ún. Bánk bán-vitáról (a színházi előadás politikai állásfoglalássá válása) szerezhetünk ismereteket. Harmadik tanulmányában a kommunista diktatúra teatralitását és a Nemzeti Színházhoz való viszonyát elemzi. A negyedik tanulmányból az avantgárd színjátszás rejtelmeibe (a test mint szimbólum) nyerhetünk bepillantást. A kötet második részében található Nagy Gabriella Ágnes három tanulmánya. Az elsőben a magyar színházi élet 1945 utáni állapotait (A hiány színháza) mutatja be, a másodikban a transzkulturális Shakespeare-interpretációk Peter Brook-i és szovjet változatait elemzi. Harmadik írásában Molnár Ferenc színműveinek külföldi sikereit és ennek okait vizsgálja. Az utolsó tanulmány témája a modern előadáselemzés problematikája.