Az 1970-es évektől kezdve a nyugati színházkultúrákban egyre inkább háttérbe szorul a színház irodalmi szerepe és meghatározóvá válik esemény jellege. A szöveg egyenrangúvá lesz a tér, a mozgás, a hangok, a világítás elemeivel. A színház egyre több érintkezési pontot alakít ki a társművészetekkel, a performansszal, a képzőművészettel, az operával és a tánccal. Ezt a folyamatot foglalja össze Lehmann "posztdramatikus" elnevezés alatt.
Bár néhány évtizede mind a filozófiában és a társadalomtudományokban, mind a színháztudományban jelen-
tősebb érdeklődés mutatkozik egyfelől a test, másfelől a teatralitás iránt, a kettő közötti kapcsolat mibenlété-
nek, sajátosságainak, folytonosan átalakuló viszonyának vizsgálata ez idáig nem kapott kellő figyelmet.
A könyv szemléletének és szerkezetének alapja az, hogy az egyes részek a test felől értelmezik a teatralitást,
és a teatralitás összefüggésében vizsgálják a testet.
A kortárs műalkotások megragadásához a 60-as évek óta elégtelennek bizonyultak a hagyományos esztétika
fogalmai. Művek helyett olyan események születnek, amelyek nemcsak a művészt, hanem a látogatót, a hallga-
tót, a nézőt is bevonják. Ennek feltérképezésére, megvizsgálására és értelmezésére, egy új esztétika, a perfor-
mativitás esztétikájának kidolgozására vállalkozik Erika Fischer-Lichte munkája.