EZEKET KÍNÁLJUK:

Nemzeti Színház

Főkategória >PARTNER KIADÓK >Nemzeti Színház

balogh-geza-nemeth-antal-szinhaza

 

„A 20. század első felének jelentős magyar színházi rendezői között alig akad olyan, akinek teljes pályaívet sikerült

bejárnia. Németh Antal sorsa annyiban tragikusabb a többiekénél, hogy két totalitárius politikai rendszerben próbált

független művész maradni. Mindkét rendszer kegyetlenül megbüntette. Ő volt az első huszadik századi értelemben vett

rendező Magyarországon, aki nemcsak koordinálja az előadások létrejöttét, de folyamatosan értelmezi a drámát, és

elemzi a színészek munkáját. Ahogyan korának legnagyobb rendezői, Brecht és Mejerhold, ő is az illúzióellenességet

hirdeti, és lengyel elődjéhez, Wyspiańskihoz hasonlóan egyfajta totális színházeszményt képvisel.

Németh Antal már nem csupán értelmez és elemez, hanem önálló, öntörvényű alkotásnak tekinti a színházi előadást.

Szerinte a rendezőnek »nemcsak összekötő kapoccsá kell lennie az irodalmi mű, valamint a kortól determinált közönség,

színész és színpad között, hanem a szó szoros értelmében alkotó művésszé, kinek kezében csupán anyag az irodalmi mű

lelke és szóruhája, a színész teste és hangbeli adottságai, a színpad építészeti, festészeti és plasztikai lehetőségei, de

anyag tulajdonképpen a közönség is, amelynek lelkéből formálja meg, hívja életre a rendelkezésre álló alakító eszközök-

kel művészi álmait.«

Így foglalta össze művészi hitvallását a negyvenes évek elején. Nem rajta múlt, hogy megvalósítása minduntalan akadá-

lyokba ütközött. Amit elkezdett, az 1945 után nem folytatódhatott. A rendezői színház eszméjét sokáig csak fejcsó-

válva, gúnyolódva volt szabad emlegetni, mint hajdan a fauve-okat az akadémikus festészet hívei körében. A realizmus

nevében még évtizedekig a pszichologizálás volt az egyedül üdvözítőnek tartott módszer, amellyel a »színészközpontú«

magyar színpadon hiteles pillanatokat lehet teremteni. Németh Antal rendezői színháza sokáig nem talált folytatókra.”

2 000 Ft
2 000 Ft
  db    Kosárba Kosárba teszem
barba-hamu-es-gyemant-orszaga

A könyv a Nemzeti Színház Kiskönyvtára sorozat első kiadványaként jelent meg. Jerzy Grotowski 26 levelét tartalmazza,

melyeket a 20. század korszakos jelentőségű színházi alkotója és teoretikusa a hatvanas években, a „színházi előadá-

sok korszakában” írt tanítványának, aki – mint az Odin Teatret alapítója – mestere mellett már maga is ott van az

európai színháztörténet panteonjában.

 

Részletek Eugenio Barba bevezetőjéből:

1994 áprilisában könyvtáram egy félreeső polcán találtam rá Jerzy Grotowski huszonhat levelére, melyeket 1963 júliusa

és 1969 augusztusa között írt nekem. (…) A levelek többsége 1964 és 1966 között íródott. Ezek még Grotowski

számára a hírnév berobbanása előtti évek, számomra pedig az Odin Színház oslói, majd holstebrói megalapításának

évei. 1970 után levelezésünk megritkult. Grotowski híres lett külföldön, és ez könnyebbé tette számára Len-

gyelország elhagyását. A Teatr-Laboratorium 13 Rzędów (13 széksor Színháza) Opoléból Wrocławba költözése után

a rezsim szigora is enyhült. Már kevesebb bonyodalommal járt Lengyelországon kívül, Holstebróban vagy máshol

Európában találkoznunk. Elfoglaltságunk, munkánk gyakorta egyszerűbbé tette a telefonon való érintkezést a levél-

írásnál. Mondhatjuk úgy is, hogy levelezésünk megcsappanása inkább a kapcsolattartás könnyebbé válásának, semmint

lanyhulásának a jele volt. Ezzel egy időben útjaink is szétváltak.

(…)

A könyv első része, a Hamu és gyémánt országa egy töredékét meséli el a színház és egy szerelem felszín alatti törté-

netének. Azzal a szándékkal írtam, hogy tanúságot tegyek a színháznak azokról a sorsdöntő éveiről a huszadik század

második felében, amikor Jerzy Grotowski, Ludwig Flaszen, Jerzy Gurawski és a körülöttük lévő kis színészcsoport volt

az inkubátora, megalapozója és kirobbantója a színházi lázadásnak. A környezet a szocialista Lengyelország, történelmé-

nek egy olyan szakaszában, melyre egyszerre volt jellemző a rendőrállam sivársága s a szellemi és művészeti élet felfo-

kozott szenvedélyessége; az üvöltés felszabadító élménye és ugyanakkor a szabadság lehetséges formáinak fáradha-

tatlan keresése.

(…)

Nevezhetnénk-e másnak, mint „szerelemnek” azt a szenvedélyt, mely bizonyos színházművészeket egymáshoz láncolt,

életképes lehetőségekké változtatva az ideákat, melyekről a szenvtelen emberek akkoriban azt tartották, hogy néhány

magányos mániákus rögeszméi csupán? Nem „love story” volt-e Szulerzsickij és Sztanyiszlavszkij között? És Vahtangov?

Nem egy boldogtalan és viharos szerelem igaz története táplálta-e Sztanyiszlavkij és Mejerhold kapcsolatát? Vagy az ­

Eisenstein és Mejerhold közötti kapcsolatot?

Manapság a szenvedélyes szerelmet mindig egydimenziósan, pusztán mint erotikát szemlélik. Éppen ezért gyakorlatilag

lehetetlen megérteni a „Mester” fogalmát a maga teljes mélységében. Nehéz a nyilvánvaló dolgokon túl az olyan fogal-

mak mélyére hatolni, mint az egymásra hatás, a metódus, a leszármazás, a hűség vagy hűtlenség. Mintha a Mester nem

az a valaki volna, aki csak azért mutatkozik meg, hogy azonmód el is tűnjék. Mintha csupán a tanítás és a csábítás volna

a dolga, nem pedig az, hogy fáradságot nem kímélve elindítson bennünket a magunk alkotói magányának a felfedezésére

– anélkül, hogy megsiratna.

2 500 Ft
2 500 Ft
  db    Kosárba Kosárba teszem
az-en-rosette-i-kovem-mai-spanyol-dramak

 

Szerkesztette: Scholz László.

Fordították: Kürthy Ádám András, Zombory Gabriella

 

 

Ignacio García May: Lalibela

José Manuel Mora: A lelkem máshol

Garcia Morales: NN 12

José Ramón Fernández: Az én rosette-i kövem

„Új drámaírók" – Spanyolországban így nevezik azokat a színházi szerzőket akik a '60-as évek eleje és a 70-es évek

második felében lezajló demokratikus átmenet között születtek. Közös bennük, hogy ők már a diktatúrából ismert

cenzúra nélkül írhattak. És közös bennük az is, hogy szembemennek a hagyományos színházi, drámaírói és nézői

elvárásokkal – nagyon különböző, kísérletező módon. Roppant változatos világkép és dramaturgiai felfogás tárul elénk

a kötet négy mai spanyol drámájából is. A „hatvanasok" nemzedékéből mind a rendkívül termékeny és díjat díjra

halmozó JÓSÉ RAMÓN FERNÁNDEZ (1962), mind a szintén népszerű IGNACIO GARCÍA MAY (1965) vállalja a nagy

anyagot görgető, hagyományosabb kidolgozást, de eszköztáruk és főképp ritmusuk merőben eltérő. A „hetvenesek"

közül az andalúziai születésű GRACIA MORALES (1973), a granadai RemiendoTeatro alapítója és szerzője más utakon

jár: sokszor egyetlen helyzetre fókuszál, és ismétlésekkel, elhallgatásokkal teremt feszültséget. A legfiatalabb és

legfrissebb szerző JÓSÉ MANUEL MORA (1978) meghatározó alakja a spanyol Fringe-nek (Madridban Frinjé-nek nevezik),

de otthonosan mozog a mai európai és amerikai színházi műhelyekben is; 2014-ben a budapesti Eötvös Loránd

Tudományegyetem Spanyol Tanszékén vezetett műhelyt. A nagy változatosság mögött nem kevés közös motívumot

is találunk a négy műben: a legszembeötlőbb talán a múlt feldolgozására tett sokféle kétségbeesett kísérlet – amelyekkel

épp annak feltárhatatlanságát mutatják be a szerzők. Ugyancsak hangsúlyos „a másik" jelenléte, és a hozzá kötődő

dilemmák sora: extrém helyzetekben és változatos szinteken szembesülnek velük a hősök.

Talán nem is áll olyan messze tőlünk ez a világ.

2 500 Ft
2 500 Ft
  db    Kosárba Kosárba teszem
nemzeti-szinhaz-2013-2018

 

Évkönyv a Nemzeti Színház öt évének bemutatóiról, alkotóiról, színészeiről.

3 900 Ft
3 900 Ft
  db    Kosárba Kosárba teszem

Webáruház készítés