Selinunte Kiadó

A kötetben olvasható: Mária országa, Vitéz Mihály, Az igazság gyertyái

Manapság a legtöbb nézőt és olvasót az átható unalom önti el, ha a történelmi dráma kifejezést hallja. Kosztümös tablókról előlépő, pátosszal szavaló vagy vég nélkül vitázó, papírvékonyságú hősök ködlenek fel bennük a közelmúlt színházából, ahol a történelem csak a jelen allegóriájául szolgált. Székely Csaba azonban feltalálta az élvezetes, érdekfeszítő történelmi drámát: kötetünk ezeket a „komikus történelmi tragédiáit” gyűjtötte egybe.

E színdarabok szereplői bonyolult történelmi szituációkban teszik fel újra és újra a kérdést: mi lesz velünk? Ezt kérdezik maguktól és egymástól a Mária országa főurai Nagy Lajos halála után, és helyezkedő szorongással próbálják megérteni az idők szavát, hogy minél nagyobb hasznot húzzanak belőle.

Mi lesz velünk, Mihály, teszik fel kérdést Vitéz Mihály havasalföldi kereskedőnek is két évszázaddal később. Ő pedig, abban a hitben, hogy irányíthatja a sors kerekét, macbethi becsvággyal néhány rövid hónapra uralma alatt egyesíti az erdélyi, a havasalföldi és a moldovai fejedelemséget.

Az ország hatalmasaitól távol eső Bözödújfalu lakói, az egymással békén megférő unitáriusok, reformátusok, katolikusok és szombatosokból lett zsidók az 1940-es évek elején nem áltatják magukat, tudják: „Nem mi döntjük el, mi a világ folyása.” De ameddig lehet, még a deportálá­sok idején is megpróbálják – ki menekülve, ki cselekedve, ki pedig szilárdan ragaszkodva a hitéhez – a saját kezükben tartani a sorsukat.

"Fölmerülhet a kérdés, hogy ha az itt olvasható, improvizációkból születő darabok ennyire mélyen kötődnek egy-egy előadáshoz, akkor minek azokat kötetben mutogatni, minek úgy tenni, mintha ezek a szövegek az előadásoktól elválasztva, önállóan is létezhetnének?

Azért, mert léteznek.

Mert ugyanolyan színdarabok, mintha más, hagyományosabb technológiával születtek volna. Az ilyen darabok létrehozása pont ugyanannyi alkotói bátorságot és fantáziát igényel. Más a technológia, de a lényeget tekintve nincs nagy különbség, sőt sokszor éreztem úgy, hogy nehezebb a dolgom, mintha a semmiből gyúrnám a dialógusokat.

A kötet utolsó darabjának nem én vagyok a gazdája. Nagy öröm és büszkeség, hogy meghívhattam a kötetbe tanítványaimat is, akik nagyjából az én módszeremre alapozva, de teljesen szabadon, a saját képükre és hasonlatosságukra alkották meg a maguk remek darabját." (Kárpáti Péter)

Tartalom:

Az álom féltestvére

Dongó

1089 (színház az orrod hegyén)

Kéksziget

Hungari

H LH T TL NS G

Fodor Tamás és csoportja, a Stúdió „K” a hetvenes évek nagy alternatív (Bérczes László kifejezésével: más-színházi) robbanása során emigrált a hivatalos, szemmel tartott és ellenőrzött kulturális életből. Fodorék megelégelték az állandó csatározást a művészi élet szemmel tartóival, belefáradtak „ügyükbe”, az Orfeo-ügybe. (Kádár emlegette így. Bizony rangja van ott a színháznak, ahol az ország első embere ad nevet egy amatőr színházzal kapcsolatos huzavonának.) Létrehoztak egy színházi alkotóközösséget, egy ’68 szelleméből táplálkozó kommunát. Házat kezdtek építeni Pilisborosjenőn, hogy a teljes csapat odaköltözzön. Megalkuvások nélküli, autonóm létezés szándéka és kérlelhetetlen művészi igény munkált bennük. Ellenszínház volt a Stúdió „K” minden ízében. Értékei, eszményei, sőt egyáltalán a létezése is megkérdőjelezte, leleplezte az elmosódó körvonalú hazugság világát. (Koltai Tamás szerint már művészi igényességük maga volt a rendszer elleni lázadás.) Mindez persze inkább szociológiai vizsgálódás tárgya lehetne, ha a kísérletükből nem született volna meg a korszak egyik legjobb és legfontosabb előadása, a mai napig meghatározó Woyzeck. Az előadás szokatlanul intenzív kapcsolatot teremtett szereplők és nézők között, a nézők néma tanúként (cinkosként) karnyújtásnyira követték a kivételesen élesre hangolt játékot. A színészi játék létezésbe fordult, az előadások hatása túlmutatott az adott estéken, a színházi bemutatóból „eseménnyé” vált. (Perényi Balázs)

A Stúdió "K" legendás Woyzeckjéről 1978-ban forgatott filmet Szirtes András. A teljes film megtekinthető itt:

https://www.youtube.com/watch?app=desktop&feature=youtu.be&v=LolPNqETd6s

Tartalom:

Napraforgó, Más nem történt, Újvilág, Kő, papír, olló,

Eltűnő ingerek

Pass Andrea ragyogó természetességgel alkot egyszerre játékos, élő és intenzív szövegeket, a mindennapokban gyökerező, mégis tűpontossággal komponált, érett és közvetlenül ható drámákat. Előadásaiban szerves egységben létezik együtt szöveg és színház, játszó személy és elhangzó dialógus, a konkrét tér, ahol néző és előadó találkoznak, és a szavakból, gesztusokból, szemvillanásokból, mozdulatokból épített másik, teremtett világ. Ahol a hétköznapi (vagy annak tűnő) mondat egyszerre tud váratlan mélységekbe vinni, egészen új arcát mutatni, új impulzusokat adni – az erőltetettség, konstruáltság vagy a tetten érhető „hatást akarok” parancsoló imperatívusza nélkül. Egyszerűen színház, szinte észrevétlenül jó (persze ahhoz túl erős és bőr alá sugárzó, hogy ne vegyük észre), mesterkéletlen és érzéki színház, mindig olyan tükröt tartva nekünk, amely megbűvöl és átvilágít egyszerre, láttat és játszik, és legbensőbb élményanyagainkból építkezik. Rácsodálkozhattunk: hát ilyenek is vagyunk? Hát ezt sem tudtuk jól elrejteni? Hát ezt is kimondja helyettünk valaki, hol megbűvölő provokációval, hol egy kristálytisztasággal álló pillanat csendjébe rejtve? (Sediánszky Nóra)

Vizsgálat a rózsák ügyében

Bolond Helga

Argentína

Júlia Szunce

Az utolsó tíz év, Bajor Gizi

Karády zárkája

Madárhegy

Darvasi László közel harminc éve ír drámákat, a mostani (nevezzük hiánypótló drámakötetnek) széles válogatás az igen gazdag drámaírói életműből. A hét dráma méltón reprezentálja azt a drámaírói utat, amelyet a szerző bejárt a hosszú évtizedek alatt a legendákra épülő, korábban már prózában megírt drámáktól a kordokumentumokat is felhasználó és a közgondolkodásban központi helyet elfoglaló színésznő-darabokon keresztül a színházi szövegként is értelmezhető legutolsó művéig, amelynek társszerzője Darvasi Áron.

Pap Gábor Papesz három évtizede kutatja a színház, a dráma és a zene kapcsolódási pontjait. Ezt hol tanárként teszi, közösen a diákjaival (középiskolásokkal, egyetemi hallgatókkal vagy színészképzősökkel), hol meg kritikusként, aki mások művészetét elemzi, máskor meg alkotó emberként, amatőr, független és kőszínházi előadások zeneszerzőjeként, rendezőjeként vagy dramaturgjaként. A színház, dráma és a zene kapcsolódásáról szerzett sokrétű tapasztalatait, felismeréseit most egy hiánypótló könyvben összegezi.

A könyv egyszerre három aspektusból, tudományos, művészeti és pedagógiai vonatkozásaiban vizsgálja színház és zene közös világát. A kötet első nagyobb fejezetében (Teória) a szerző definiálja, hogy mit ért dramatikus zene alatt, és mi indokolja e fogalom bevezetését. Vizsgálódásának tárgya a színházi alkotófolyamatban, valamint a dráma- és színházpedagógiában alkalmazott olyan zene,  amely az alkotók együttmunkálkodása révén, élő módon jön létre, és amelynek megközelítése, szemlélete, fogalmi rendszere is dráma- és színházközpontú. A szerző konkrét, történeti és kortárs zenei példákon keresztül mutatja be, hogy a zenei jelenségek mélyszerkezetében hol fedezhető fel a drámai elem.

Ezt követően rendszerre nem törekvő módon, mégis fontos megfigyelésekre alapozva próbálja megragadni a zene színházi hatásmechanizmusának főbb törvényszerűségeit, és ezen belül a dramatikus zene alkalmazásának újszerű lehetőségeit. Végül egy vázlatos történeti áttekintés adva térképezi fel színház és zene fontosabb találkozási pontjait, jelen- és jövőbeli megvalósulási formáit.

A kötet második fejezete (Praxis) teljes egészében gyakorlati fogantatású, középpontjában a dramatikus zenei gyakorlatok módszertana, leírása áll. Itt olvasható az alapozó gyakorlatok részletes bemutatása, mélységük szerint kategorizálva a gyakorlatokat a szabályjátékoktól a kommunikációs funkción át haladva a komplex szituációs gyakorlatokig.

Ezt követi a fontosabb zenei elemekkel (pl. dalokkal, ritmusképletekkel) való dramatikus tevékenységek leírása, valamint  a speciálisan új zenés kompetenciákat adó színésztréningek tervezetei. Ezután olyan hosszabb időkeretben zajló projektek ismertetése következik, amelyek révén a leírt gyakorlatok hatékony építőköveivé válhatnak egy adott gyerek-, diák- vagy éppen professzionális színházi alkotófolyamatnak. Végül a szerző a praxisra vonatkozó hasznos és egyedi tanácsokkal látja el a leendő alkalmazókat.

A könyv harmadik fejezetében (Applikáció) Pap Gábor összefoglalja azokat a tapasztalatait, amelyeket a dramatikus zenei gyakorlatok és projektek alkalmazása során szerzett a színházi (nevelési) alkotómunkában. Itt kapott helyet a Trainingspot Társulattal létrehozott új színházi műfaj, a zenés tantermi színház főbb eredményeinek, tanulságainak és jövőbeni irányainak bemutatása. Végezetül a kötet egyik lehetséges konklúziójaként egy új képzési szisztéma lehetőségét vázolja fel a szerző, ehhez kapcsolódnak azok a tematikák, óravázlatok is, amelyek hatékony segítői az alkalmazásnak.

A hiánypótló könyvet nemcsak az alkotók és a pedagógusok forgathatják haszonnal, hanem azok is, akik színház- és zenekedvelőkként keresik a komplexebb élményeket.

A kötetben olvasható színdarabok:

Térközben

Asztreál

Addikt

Mentorok

Megálló

Színészotthon

Sofonisba

Anger Zsolt ajánlója:

"Egy vidéki színházban úgy él az ember, hogy semmije sincs más, mint a színház. Vérágas szemű megszállottak, vadállatok. Véres húscafatokat harapunk ki egymásból, majd szűkölve összebújunk. Addiktok vagyunk, akiknek a próba és az előadás a napi adagjuk. Ebben a dzsungelben lakik a kellékes is. Az élete olyan, mint egy Goldoni szolgáé: keservesen dolgozik, szidjuk, és röhögünk rajta. Mindent lát, és minden teher ránehezül. Aztán politoxikomán lesz. Aztán meghal. Aztán újjászületik. Tudja, a szenvedély soha nem múlik el. Valami konstruktívat keres, a destrukció helyébe. Írni kezd…"

Szücs Zoltán Kaposváron született 1969 októberében. A középiskola elvégzése és a katonaság után 1990-től a kaposvári Csiky Gergely Színházba került. Először díszítőként, majd kellékes munkakörben dolgozott, később kisebb statiszta szerepeket is eljátszott Mohácsi János, Ascher Tamás, Gothár Péter, Znamenák István előadásaiban. 2000-ben alkohol- és drogfüggése miatt eljött a színházból. Ezután különféle helyeken és munkakörökben (biztonsági őrként, villanyszerelőként, kocsitakarítóként, kéményseprőként) dolgozott, amíg az egyre súlyosbodó függései végképp alkalmatlanná tették ezekre. 2008-ban kezdett bele egy 12 lépéses rehabilitációs terápiába, amelynek eredményeként rátalált az írásra. „A színdarabírást azért kezdtem el, mert rájöttem, hogy a bennem keletkezett »őrületeket és űröket« valamivel enyhítenem kell, illetve ki kell töltenem. Tehát az írás terápia lett, a felépülés része, hogy a bennem élő szenvedélybeteg gyakorolhassa az elengedés művészetét.”

Darabjait bemutatták Pécsett, Miskolcon, Kaposváron és legutóbb a Jurányi Házban.

A (kultúr)politikai kifürkészhetetlen véletleneinek eredményeként 1982 őszén kezdheti meg működését az önállóvá váló Katona József Színház. A társulat megalakulása a magyar kultúra kivételes pillanatát jelenti. Nem tudni pontosan, hogy mi ütött rést a rendszeren, s tette lehetővé, hogy ennyi tehetséges ember gyűljön össze egy helyre, s kezdjen el közösen dolgozni. De már a Katona első előadásai is egyértelművé tették, hogy az ország legjobb társulata jött létre. A koncepciózus alkotók és a sokoldalú színészek összmunkájaként születő előadások hamar megtalálták a maguk közönségét, ami szintén nélkülözhetetlen volt a sikerhez. Sándor L. István monográfiasorozata – melynek második kötetét tartja kezében az olvasó – a Katona első évtizedének komplex szemléletű, átfogó feldolgozására vállalkozik. Az első kötet a színház születésének társadalmi környezetét mutatta be. Ez a második kötet azt a színházi közeget vizsgálja, amelyből kiemelkedett ez a kivételes színházi alkotóközösség. A könyv az induló színház néhány jelentős előadását nagyítja ki úgy, hogy melléjük helyezi a korszak több más produkcióját, amelyek vagy ugyanabból a darabból készültek, vagy hasonló témát dolgoztak fel. Székely Gábor, Zsámbéki Gábor, Ascher Tamás és Major Tamás munkái mellett szó esik Ádám Ottó, Harag György, Paál István, Vámos László, Kerényi Imre, Ács János, Valló Péter és mások rendezéseiről. Így a kötet érzékletes körképet mutat a korszak meghatározó színházi alkotóiról és társulatairól is, érzékelteti a színházi nyelv és kifejezésmód sokszínűségét, és azokat a szemléleti különbségeket is bemutatja, amelyek a 80-as évek elején jellemezték a magyar színházművészetet. A Goldoni-, Füst Milán-, Csehov-, Bulgakov- és Pinter-előadások felidézése azt is plasztikusan kirajzolja, hogy milyen színházeszmények jegyében kezdett el dolgozni a Katona József Színház új társulata, és hogy törekvéseik milyen más színházfelfogásokkal álltak vitában. Eközben sok jelentős színészi alakítást (Gobbi Hilda, Major Tamás, Sinkó László, Csomós Mari, Cserhalmi György, Vajda László, Bodnár Erika, Márton András, Udvaros Dorottya és mások játékát) is felidéz.

A magyar színháztörténet egyik élő legendája a Marat/Sade kaposvári előadása. Ács János rendezése olyan szintézist teremtett, amely nemcsak a magyar (és az egyetemes) színházművészet meghatározó irányzatait foglalta össze, hanem a 80-as évek értelmiségi gondolkodásának progresszív irányait is. A Marat/Sade-ban szerencsésen összegeződtek a kaposvári társulat törekvései és Ács János addigi pályájának újdonságai.

Sándor L. István könyve először tesz kísérletet arra, hogy bemutassa ennek a meghatározó jelentőségű színházrendezőnek a munkásságát. A könyv Ács János pályáját a kezdetektől a Marat/Sade-ig tekinti át. Bemutatja a Paál István vezette Szegedi Egyetemi Színpadot – azt az amatőr színházi műhelyt, ahol Ács János szoros kapcsolatba került a színjátszással, s vezető színészként az első sikereit aratta. Rendezőként is itt készítette az első előadását. Majd a könyv sorra veszi azokat az előadásokat, amelyeket Ács előbb főiskolásként, majd a kaposvári társulat tagjaként (illetve meghívott vendégként) készített.

"Jani hatalmas szenvedélyeket tudott az emberekből kiváltani, mert hatalmas szenvedélyek mozgatták. Olyan szenvedélyek, amelyeknek nem is akart mindig a végére járni. Már sikeres, nagyon sikeres fiatal rendező volt, akitől mindenki a legnagyobbat várta, de ő magát egy kisfiúhoz hasonlította, aki nem csinál mást a művészetben, mint a kisfiú, aki egy kavicsot talált a tengerparton. Mikor Belgrádban a BITEF minden létező díját megnyerte a Marat-val, az őt ünneplő színésztársaságot otthagyva kiment a kocsma elé, és ellenállhatatlanul tört föl belőle a forró zokogás. Azért tudom, mert ő mesélte el nekem, azzal a kommentárral, hogy fogalma sincs, miért zokogott." (Forgách András)

Bertók Lajos 2006 óta nincs köztünk. A legnagyobb filmes sikere kapujában állt, amikor negyvenévesen elragadta őt a Duna. Sorsa és végzete a halála óta eltelt időben is foglalkoztatta a színházi szakmát, pályatársait és egykori rajongóit. Érthetetlen viszont, hogy a magyar színházi lexikonok és könyvek eddig elmulasztottak írni róla.

Ez a kötet ezt az űrt szeretné betölteni. Bertók művészi pályája nagy pillanatainak bemutatása mellett megpróbálunk közelebb jutni összetett személyiségének megfejtéséhez is. A Schiller Kata által kiválogatott 61 képhez illesztettünk 61 rövid szöveget, melyeket interjúkból, kritikákból, nekrológokból és visszaemlékezésekből vettünk. A legendás előadásait, képzőművészeti munkáit bemutató művészi képek mellett olyan arcait is felvillantjuk Lajosnak, Lalinak, amit a nagyközönség nem láthatott. Válogatásunk egy rendkívüli pályakép vállaltan szubjektív lenyomatát kínálja. Mi hárman, egykori barátai, ezen keresztül szeretnénk bemutatni generációnk egyik legnagyobb színészét. (Dégi János, Furka Bea és Schiller Kata)

Kárpáti Péter napjainkban az egyik legismertebb kortárs magyar drámaíró, aki az íráson túl az elmúlt másfél évtizedben elismert független színházi alkotó is lett. Kötetünk erről a gazdag színházi pályáról ad áttekintést.
Kárpáti azon kevés kortárs szerző közé tartozik, akinek szövegei „túlélik” az ősbemutatót: kevés kivétellel darabjait több előadásban is játszották, és az ősbemutató után húsz évvel is újabb és újabb felfogásban kelnek életre, ami meggyőzően bizonyítja a Kárpáti-drámák életerejét, színpadra termettségét. Így van ez annak ellenére is, hogy művei minden összetevőjükben vitába szállnak azzal a realista alapú dráma- és színházfelfogással, amely döntően még ma is meghatározza a nézői elvárásokat.
Ebben a kötetben többféle nézőpontból közelítünk Kárpáti eredetien sokértelmű drámai világához. A darabok irodalmi, illetve dramaturgiai elemzése arra keresi a választ, hogy miként működnek a szövegek, illetve hogyan hatnak a színpadon. Mindezt a megvalósult színházi előadások vizsgálatával egészítjük ki, amely arról ad képet, hogy az egyes bemutatók miképp interpretálták Kárpáti Péter darabjait, milyen értelmezést találtak hozzájuk, miféle színpadi megoldásokkal tették hitelessé őket. Az így kialakuló pályaképet a szerzővel folytatott műhelybeszélgetések egészítik ki. A szerzővel folytatott beszélgetések beavatnak a darabok keletkezéstörténetébe, érzékletes képet rajzolnak egy-egy pályaszakaszról, miközben bőséges esztétikai és dramaturgiai tanulságokkal is szolgálnak.

Kárpáti Péter (1961) már sikeres drámaíróként, 1996-ban jelentette meg első prózakötetét, a Díszelőadást, ami igazi irodalmi szenzációt keltett. Most hosszú idő után újból prózával jelentkezik a szerző. A Térkép a túlvilágról egyszerre nyomozás a családja múltjában, napló drámaírói működéséről és mélyen személyes vallomás. Mindezt szemelvények egészítik ki születő esszékből, be nem fejezett drámákból, el nem készült monográfiákból. Közben a szinte észrevehetetlenül szaporodó fiktív elemek regényszerűvé teszik a szövegeket. A különféle összetevők fúgaszerűen kapcsolódnak össze, és miközben a legtöbb részlet a befejezetlenség érzetét kelti, összességükből mégis csak összeáll a teljes mű – a drámaíró tizenhat éven keresztül írt alkotói regénye.

Kárpáti Péter kivételes prózai művét válogatott drámái egészítik ki. Ezeknek a daraboknak a szövege első bemutatójuk (és megjelenésük) óta sokat változott, csiszolódott, elsősorban azért, mert szerzőjük rendezőként is mélyrehatóan foglalkozott velük. Most az életmű legfontosabb darabjainak ezeket a színházi munka által hitelesített, írójuk által végérvényesnek tekintett változatait adjuk közre.

Most, hogy nyolc év szünet után s kicsit bővítve újból megjelenik ez a könyv, nem írok hozzá új bevezetőt, hisz érvényes benne a régi. Új címet se adok neki, annak ellenére, hogy a drámapedagógusi diplomát szerzettek jól tudják, „drámajáték az a játék, amelynek legalább egy szereplője játékbeli szerepbe lép”, s ezeken a lapokon bizony szép számmal szerepelnek gyakorlatok és mindenféle más játékfajták is. Újraolvasva a régebben írtakat, érzem, az idő előre haladtával megerősödött e munka neveléstörténeti dokumentum-jellege. De tapasztalom, hogy a benne rögzített megfigyelések ma is tudnak módszertani segítséget adni a kezdőknek. A haladókat meg a kötet második felében található cikkek érdekelhetik inkább.

GABNAI  KATALIN drámatanár, színikritikus. Orosházán született 1948-ban, ott is érettségizett. Az ELTE magyar–népművelés szakán s a színművészeti főiskola színházelmélet-dramaturgia szakán szerzett diplomát, mindkettőt munka mellett. Meghatározó munkahelye a Népművelési Intézet volt, ahol később az amatőrrendező-képzést fogta össze. 1988-ban a pécsi egyetemre szerződött, majd színházi kritikák írásából és szerkesztési munkákból élt. 1990 őszétől a Művelődési és Közoktatási Minisztérium főmunkatársa. 1993 januárjától a Színház- és Filmművészeti Főiskola/Egyetem drámatanárképzésért felelős egyetemi adjunktusa, előkészítve az egyetemi dráma- és színházismeret szak 14 változatát.  Ezzel párhuzamosan, 1993-tól 2003-ig a Zsámbéki Katolikus Tanítóképző Főiskolán megalapított drámapedagógiai tanszék vezetője, főiskolai tanára is. Emellett 1989-től tanított az ELTE Bölcsészettudományi Karán, 1996 őszétől a 280 órás drámajáték-vezetői programot is vezette. Tanári, szerkesztői, szakírói és színikritikusi munkája mellett rádiós és televíziós sorozatok írója, műsorvezetője, több nemzetközi konferencia előadója volt, hagyományismeretre is figyelő könyvei a kreatív dráma alapvető szakanyagai, melyek a színházi nevelés népszerűsítését is szolgálják. Ma színikritikus.

Fodor Tamás egyike az utolsó színházi mestereknek Magyarországon. És egyik képviselője annak a szintén kiveszőben lévő, a világra mindig aktívan reagáló értelmiségi magatartásnak is, amely nemcsak a valóság megismerését, megértését tartja feladatának, hanem annak alakítását, formálását is.
A Szabadságszigetek című kötet folytatásaként ez a könyv Fodor Tamás pályájának második szakaszát tekinti át. Ez az időszak a Stúdió „K” első nemzedékének válságát és szétszéledését, majd a második nemzedék szerveződését és kibontakozását foglalja magába. Bár a Woyzeckhez hasonló legenda nem született ekkor, A balkon, az Élektra és az Ószeresek előadása mégis kiemelkedik a kor magyar színházművészetéből. Fodor Tamás és a Stúdió „K” tagjai 1986-tól a szolnoki társulaton belül próbálták folytatni munkájukat. A beilleszkedés a profi színház keretei közé nem volt problémamentes, és ez lassanként szétzilálta a csoportot, de Fodor Tamás rendezői pályája ekkor bontakozott ki. Több színháztörténeti jelentőségű rendezése született ekkor (A Janika, az Örökösök, A hazug, A kastély, az Ahogy tetszik), és erőfeszítései a szolnoki színházat a kor egyik legjobb műhelyévé tették.
Fodor Tamás nyolcvanas évekbeli rendezéseinek elemzését a korról, az alkotói folyamatokról és a színházcsinálás emberi aspektusairól folytatott beszélgetések egészítik ki. A rendező mellett megszólalnak a Stúdió „K” első két nemzedékének tagjai közül Angelus Iván, Bakos Éva, Fazekas István, Nyakó Júlia, Oszkay Csaba, Spilák Lajos, Szalai-Szabó István, Székely B. Miklós és Szőke Szabolcs.

A kötetben olvasható darabok:

A Játékos, Vitellius, Mandulák, A fiú, A pincér, A takarítónő, A kulcs

A kötetben olvasható színdarabok:

Bíró Bence: magyartenger

Tasnádi István: Mikor hazudtam?

Hajdu Szabolcs: A legközelebbi ember

Lőrinczy Attila: Haragossziget

Kerékgyártó István: Skorpió

Háy János: Elem

Az Olvasópróba c. drámaantológia-sorozat első kötetében olvasható darabok mindegyike az emlékezéssel, a múlttal való szembenézés elkerülhetetlenségével foglalkozik. Az öt mű közül három, Székely Csaba, Brestyánszki B.R. és a Mohácsi testvérek darabja (amely ebben a kötetben jelenik meg először nyomtatásban) történelmi témát dolgoz fel, a feledés homályába burkolt, hallgatással körülvett történelmi időszakokat idéz meg. A kötetben szereplő két kortárs tematikájú darabnak, Kerékgyártó István és Tasnádi István szövegeinek is vannak a közelmúlt történelmére utaló vonatkozásai.

Lapozzon bele a kötetbe itt: Olvasósarok.