Színház- és kultúrtörténet

Fodor Tamás és csoportja, a Stúdió „K” a hetvenes évek nagy alternatív (Bérczes László kifejezésével: más-színházi) robbanása során emigrált a hivatalos, szemmel tartott és ellenőrzött kulturális életből. Fodorék megelégelték az állandó csatározást a művészi élet szemmel tartóival, belefáradtak „ügyükbe”, az Orfeo-ügybe. (Kádár emlegette így. Bizony rangja van ott a színháznak, ahol az ország első embere ad nevet egy amatőr színházzal kapcsolatos huzavonának.) Létrehoztak egy színházi alkotóközösséget, egy ’68 szelleméből táplálkozó kommunát. Házat kezdtek építeni Pilisborosjenőn, hogy a teljes csapat odaköltözzön. Megalkuvások nélküli, autonóm létezés szándéka és kérlelhetetlen művészi igény munkált bennük. Ellenszínház volt a Stúdió „K” minden ízében. Értékei, eszményei, sőt egyáltalán a létezése is megkérdőjelezte, leleplezte az elmosódó körvonalú hazugság világát. (Koltai Tamás szerint már művészi igényességük maga volt a rendszer elleni lázadás.) Mindez persze inkább szociológiai vizsgálódás tárgya lehetne, ha a kísérletükből nem született volna meg a korszak egyik legjobb és legfontosabb előadása, a mai napig meghatározó Woyzeck. Az előadás szokatlanul intenzív kapcsolatot teremtett szereplők és nézők között, a nézők néma tanúként (cinkosként) karnyújtásnyira követték a kivételesen élesre hangolt játékot. A színészi játék létezésbe fordult, az előadások hatása túlmutatott az adott estéken, a színházi bemutatóból „eseménnyé” vált. (Perényi Balázs)

A Stúdió "K" legendás Woyzeckjéről 1978-ban forgatott filmet Szirtes András. A teljes film megtekinthető itt:

https://www.youtube.com/watch?app=desktop&feature=youtu.be&v=LolPNqETd6s

A (kultúr)politikai kifürkészhetetlen véletleneinek eredményeként 1982 őszén kezdheti meg működését az önállóvá váló Katona József Színház. A társulat megalakulása a magyar kultúra kivételes pillanatát jelenti. Nem tudni pontosan, hogy mi ütött rést a rendszeren, s tette lehetővé, hogy ennyi tehetséges ember gyűljön össze egy helyre, s kezdjen el közösen dolgozni. De már a Katona első előadásai is egyértelművé tették, hogy az ország legjobb társulata jött létre. A koncepciózus alkotók és a sokoldalú színészek összmunkájaként születő előadások hamar megtalálták a maguk közönségét, ami szintén nélkülözhetetlen volt a sikerhez. Sándor L. István monográfiasorozata – melynek második kötetét tartja kezében az olvasó – a Katona első évtizedének komplex szemléletű, átfogó feldolgozására vállalkozik. Az első kötet a színház születésének társadalmi környezetét mutatta be. Ez a második kötet azt a színházi közeget vizsgálja, amelyből kiemelkedett ez a kivételes színházi alkotóközösség. A könyv az induló színház néhány jelentős előadását nagyítja ki úgy, hogy melléjük helyezi a korszak több más produkcióját, amelyek vagy ugyanabból a darabból készültek, vagy hasonló témát dolgoztak fel. Székely Gábor, Zsámbéki Gábor, Ascher Tamás és Major Tamás munkái mellett szó esik Ádám Ottó, Harag György, Paál István, Vámos László, Kerényi Imre, Ács János, Valló Péter és mások rendezéseiről. Így a kötet érzékletes körképet mutat a korszak meghatározó színházi alkotóiról és társulatairól is, érzékelteti a színházi nyelv és kifejezésmód sokszínűségét, és azokat a szemléleti különbségeket is bemutatja, amelyek a 80-as évek elején jellemezték a magyar színházművészetet. A Goldoni-, Füst Milán-, Csehov-, Bulgakov- és Pinter-előadások felidézése azt is plasztikusan kirajzolja, hogy milyen színházeszmények jegyében kezdett el dolgozni a Katona József Színház új társulata, és hogy törekvéseik milyen más színházfelfogásokkal álltak vitában. Eközben sok jelentős színészi alakítást (Gobbi Hilda, Major Tamás, Sinkó László, Csomós Mari, Cserhalmi György, Vajda László, Bodnár Erika, Márton András, Udvaros Dorottya és mások játékát) is felidéz.

A magyar színháztörténet egyik élő legendája a Marat/Sade kaposvári előadása. Ács János rendezése olyan szintézist teremtett, amely nemcsak a magyar (és az egyetemes) színházművészet meghatározó irányzatait foglalta össze, hanem a 80-as évek értelmiségi gondolkodásának progresszív irányait is. A Marat/Sade-ban szerencsésen összegeződtek a kaposvári társulat törekvései és Ács János addigi pályájának újdonságai.

Sándor L. István könyve először tesz kísérletet arra, hogy bemutassa ennek a meghatározó jelentőségű színházrendezőnek a munkásságát. A könyv Ács János pályáját a kezdetektől a Marat/Sade-ig tekinti át. Bemutatja a Paál István vezette Szegedi Egyetemi Színpadot – azt az amatőr színházi műhelyt, ahol Ács János szoros kapcsolatba került a színjátszással, s vezető színészként az első sikereit aratta. Rendezőként is itt készítette az első előadását. Majd a könyv sorra veszi azokat az előadásokat, amelyeket Ács előbb főiskolásként, majd a kaposvári társulat tagjaként (illetve meghívott vendégként) készített.

"Jani hatalmas szenvedélyeket tudott az emberekből kiváltani, mert hatalmas szenvedélyek mozgatták. Olyan szenvedélyek, amelyeknek nem is akart mindig a végére járni. Már sikeres, nagyon sikeres fiatal rendező volt, akitől mindenki a legnagyobbat várta, de ő magát egy kisfiúhoz hasonlította, aki nem csinál mást a művészetben, mint a kisfiú, aki egy kavicsot talált a tengerparton. Mikor Belgrádban a BITEF minden létező díját megnyerte a Marat-val, az őt ünneplő színésztársaságot otthagyva kiment a kocsma elé, és ellenállhatatlanul tört föl belőle a forró zokogás. Azért tudom, mert ő mesélte el nekem, azzal a kommentárral, hogy fogalma sincs, miért zokogott." (Forgách András)

Kárpáti Péter napjainkban az egyik legismertebb kortárs magyar drámaíró, aki az íráson túl az elmúlt másfél évtizedben elismert független színházi alkotó is lett. Kötetünk erről a gazdag színházi pályáról ad áttekintést.
Kárpáti azon kevés kortárs szerző közé tartozik, akinek szövegei „túlélik” az ősbemutatót: kevés kivétellel darabjait több előadásban is játszották, és az ősbemutató után húsz évvel is újabb és újabb felfogásban kelnek életre, ami meggyőzően bizonyítja a Kárpáti-drámák életerejét, színpadra termettségét. Így van ez annak ellenére is, hogy művei minden összetevőjükben vitába szállnak azzal a realista alapú dráma- és színházfelfogással, amely döntően még ma is meghatározza a nézői elvárásokat.
Ebben a kötetben többféle nézőpontból közelítünk Kárpáti eredetien sokértelmű drámai világához. A darabok irodalmi, illetve dramaturgiai elemzése arra keresi a választ, hogy miként működnek a szövegek, illetve hogyan hatnak a színpadon. Mindezt a megvalósult színházi előadások vizsgálatával egészítjük ki, amely arról ad képet, hogy az egyes bemutatók miképp interpretálták Kárpáti Péter darabjait, milyen értelmezést találtak hozzájuk, miféle színpadi megoldásokkal tették hitelessé őket. Az így kialakuló pályaképet a szerzővel folytatott műhelybeszélgetések egészítik ki. A szerzővel folytatott beszélgetések beavatnak a darabok keletkezéstörténetébe, érzékletes képet rajzolnak egy-egy pályaszakaszról, miközben bőséges esztétikai és dramaturgiai tanulságokkal is szolgálnak.

Fodor Tamás egyike az utolsó színházi mestereknek Magyarországon. És egyik képviselője annak a szintén kiveszőben lévő, a világra mindig aktívan reagáló értelmiségi magatartásnak is, amely nemcsak a valóság megismerését, megértését tartja feladatának, hanem annak alakítását, formálását is.
A Szabadságszigetek című kötet folytatásaként ez a könyv Fodor Tamás pályájának második szakaszát tekinti át. Ez az időszak a Stúdió „K” első nemzedékének válságát és szétszéledését, majd a második nemzedék szerveződését és kibontakozását foglalja magába. Bár a Woyzeckhez hasonló legenda nem született ekkor, A balkon, az Élektra és az Ószeresek előadása mégis kiemelkedik a kor magyar színházművészetéből. Fodor Tamás és a Stúdió „K” tagjai 1986-tól a szolnoki társulaton belül próbálták folytatni munkájukat. A beilleszkedés a profi színház keretei közé nem volt problémamentes, és ez lassanként szétzilálta a csoportot, de Fodor Tamás rendezői pályája ekkor bontakozott ki. Több színháztörténeti jelentőségű rendezése született ekkor (A Janika, az Örökösök, A hazug, A kastély, az Ahogy tetszik), és erőfeszítései a szolnoki színházat a kor egyik legjobb műhelyévé tették.
Fodor Tamás nyolcvanas évekbeli rendezéseinek elemzését a korról, az alkotói folyamatokról és a színházcsinálás emberi aspektusairól folytatott beszélgetések egészítik ki. A rendező mellett megszólalnak a Stúdió „K” első két nemzedékének tagjai közül Angelus Iván, Bakos Éva, Fazekas István, Nyakó Júlia, Oszkay Csaba, Spilák Lajos, Szalai-Szabó István, Székely B. Miklós és Szőke Szabolcs.

"Paál István művészi pályája is lényegében három, nagyjából egyforma hosszú részre tagolódik. Ezek közül az első – alighanem a legfontosabb –, az 1961-től 1975-ig tartó kötődik a Szegedi Egyetemi Színpadhoz. 1975 után integrálta őt a hivatásos színház, s először Pécsett (1975–77), majd Szolnokon (1977–85) rendező, 1980-tól szolnoki főrendező. (…) A harmadik szakasz életének utolsó tíz éve, amit – miután felmondott a Szigligeti Színháznál – a veszprémi Petőfi Színház kötelékében töltött. (…) Hivatásos rendezőként – bár törekedett rá – nem tudhatta megvalósítani azokat a színházesztétikai elveket, amelyek meghatározták az amatőr színházi pályaszakaszát, mégis: a századvég egyik legfontosabb rendezőjének tekinthető. (…)

Rám hárult a feladat, hogy az első pályaszakasz összegzését elkészítsem, leginkább azért, mert Paálnak az egyetemi színpados és hivatásos színházi pályaszakaszainak csaknem minden előadását láttam, és igen sokról írtam is" (Nánay István)

Ebben a könyvben 1981 decemberében megnyílik egy régi-új színház, a Katona József Színház, amelyről akkor még nem tudni, hogy a 80-as évek legfontosabb kulturális helyszíne lesz – a Katona. Ebben a könyvben Kádár János végigsétál Budapest belvárosában, s közben felidéződik, hogy milyen volt ez a város a 80-as évek elején. Miközben a Katonába átkerült előadások, a Budapest Orfeum és a Frontátvonulás őszinte tükröt tartanak a kornak és a történelemnek, a szocialista ünnepeken elhangzó beszédek rendületlenül gyűjtik csokorba a kor összes virulens hazugságát. Ebben a könyvben Aczél György és Pozsgay Imre kultúrharca kiterjed a színházra is: sokan sokféle szellemben támadják azt a munkát, amit Székely Gábor és Zsámbéki Gábor a Nemzeti Színház élén végez, de ez alkalmat teremt a két rendezőnek, hogy megfogalmazzák művészi eszményeiket. Közben a Katona nyitóelőadása, a Thália szekerén is azt kérdezi: van-e kiút a folyton jogait követelő provincializmusból. Ebben a könyvben betiltják majd engedélyezik Mrozeket, és a Nemzeti a Játékszínben bemutatja az Emigránsokat. Két kelet-európai beszélget szabadságról és reménytelenségről, s miközben újra és újra ugyanazokat a játszmákat játsszák, Lengyelországban megalakul a Szolidaritás, majd egy év múlva kihirdetik a szükségállapotot. És megint minden ugyanolyan szürke és reménytelen lesz, mint addig. Ebben a könyvben egy jó szemű dramaturg rávesz egy válságban lévő írót, hogy darabot írjon a Nemzetinek. Kornis Mihály Hallelujája az álló idő egyetlen pillanatába sűríti az egész Kádár-kor enciklopédiáját. Az előadás sikere a Nemzeti vezetőinek bukását jelenti. De a politikai játszmák megint kiszámíthatatlanok: Székely és Zsámbéki önálló társulat alapítására kap lehetőséget.

Ebben a könyvben, mint cseppben a tenger, benne van az egész magyar színháztörténet, sőt az elmúlt 120 év magyar történelme is. Pedig nem szól másról, csak egy színház, egy társulat, egy szellemiség születéséről.

Az alakuló Katona József Színházról és koráról.

A 70-es évek végének Magyarországa mozdulatlan világnak tűnt. Ki így, ki úgy alkalmazkodott a rendszerhez, amely az emberi élet mértékeivel mérve öröknek tűnt. Ma már azonban élesen rajzolódnak ki azok a repedések, amelyek végül is a szocializmus összeomlásához vezettek. A könyv – amely A Katona és kora. A kezdetek ikerkötete – ezeket a rajzolatokat követi.

A kor egyik főszereplője, Aczél György színes, magabiztos előadásokban ecsetelte, hogy miért jó a szocializmusban élni. De fogalmazásmódja tele van ellentmondásokkal, amelyek
a hol határozottabban, hol alig leplezett hazugságaira is ráirányítják a figyelmet. Közben színre lépett a kor kulturális életének másik „főszereplője”, Pozsgay Imre is, aki másfajta hatalmi
technikákat gyakorolva kereste a politikai érvényesülés útját. Aczélnak és Pozsgaynak a színfalak mögött zajló konfliktusai tovább mélyítették a repedéseket a rendszeren. És még
hektikusabbá tették az egyébként sem elvek irányította kultúrpolitikát.

De ennek a könyvnek nem a kultúrpolitikusok az igazi főszereplői, hanem azok a művészek, sportolók, mindennapi emberek, akik a maguk módján mind azt kutatták, miképp lehet létezni a rendszerben. A belenyugvás és az alkalmazkodás mellett a lázadás is számtalan arcát mutatja. A cinizmus vagy a konformizmus lázadása mellett megjelent a minőség lázadása is. Egy teljességgel átpolitizált, ezért apolitikusságra szoktató korban talán ez a
legérvényesebb magatartás, filmeket, könyveket, színházi előadásokat felidézve ez tűnik a legmaradandóbbnak a korból. Ezt találjuk Székely Gábor, Kósa Ferenc, Ascher Tamás, Gaál István, Simonffy András, Fodor Tamás és mások munkáiban. A könyv számtalan története, sokféle felbukkanó alakja leginkább azt a kérdést ismételgeti: lehet-e autonóm módon létezni? És hogy valóban csak a tagadás lehet az értelmiség egyetlen válasza a korra?

A kötetben elemzett filmek részben vagy egészében megnézhetők itt:

Olvasósarok - Repedések a rendszeren