Színházak, műhelyek

Fodor Tamás egyike az utolsó színházi mestereknek Magyarországon. És egyik képviselője annak a szintén kiveszőben lévő, a világra mindig aktívan reagáló értelmiségi magatartásnak is, amely nemcsak a valóság megismerését, megértését tartja feladatának, hanem annak alakítását, formálását is.
A Szabadságszigetek című kötet folytatásaként ez a könyv Fodor Tamás pályájának második szakaszát tekinti át. Ez az időszak a Stúdió „K” első nemzedékének válságát és szétszéledését, majd a második nemzedék szerveződését és kibontakozását foglalja magába. Bár a Woyzeckhez hasonló legenda nem született ekkor, A balkon, az Élektra és az Ószeresek előadása mégis kiemelkedik a kor magyar színházművészetéből. Fodor Tamás és a Stúdió „K” tagjai 1986-tól a szolnoki társulaton belül próbálták folytatni munkájukat. A beilleszkedés a profi színház keretei közé nem volt problémamentes, és ez lassanként szétzilálta a csoportot, de Fodor Tamás rendezői pályája ekkor bontakozott ki. Több színháztörténeti jelentőségű rendezése született ekkor (A Janika, az Örökösök, A hazug, A kastély, az Ahogy tetszik), és erőfeszítései a szolnoki színházat a kor egyik legjobb műhelyévé tették.
Fodor Tamás nyolcvanas évekbeli rendezéseinek elemzését a korról, az alkotói folyamatokról és a színházcsinálás emberi aspektusairól folytatott beszélgetések egészítik ki. A rendező mellett megszólalnak a Stúdió „K” első két nemzedékének tagjai közül Angelus Iván, Bakos Éva, Fazekas István, Nyakó Júlia, Oszkay Csaba, Spilák Lajos, Szalai-Szabó István, Székely B. Miklós és Szőke Szabolcs.

A Veszedelmes polgár című munka Bárdos Artúr pályájának 1939 utáni időszakát dolgozza fel, s olyan fontos

kérdésekre is kitér, melyek azóta is aktuálisak maradtak. Ilyen a politika és színház viszonya, az 1945 és 1949

közötti koalíciós korszak művelődéspolitikája, s az amerikai magyar emigráció élete.

Az összefoglalás két évtizedes kutatómunka lezárása; felhasználja a szóbeli emlékezés, az oral history leleteit

csakúgy, mint Bárdos Artúr szétszóródott hagyatékának forrásait.

"Bárdos Artúr a legnehezebb megpróbáltatások idején is egyenes gerincű, humánus, a bántásokon is felül-

emelkedni tudó ember maradt – erről tanúskodik ez a kötet, amelyben különösen az emigrációsban töltött

évtizedek feltárása forrásértékű, hiszen ezt a korszakot más még nem dolgozta fel olyan mélységben, mint

amiként azt Gajdó Tamás tette.

A kötet tipográfiája és tördelése – beleértve a lábjegyzetek és a képek elhelyezését – mintaszerű, mindez

Kőfaragó Gyula munkáját dicséri." Nánay István: Olvasónapló I.

Ebben a kötetben színházról szóló írásokat talál az Olvasó. Estéim egy részét a nézőtéren töltöm, és leírom

a véleményemet arról, amit látok. Az itt közölt színikritikák túlnyomó többsége az Élet és Irodalombéin, kisebb

hányada a Színház című folyóiratban jelent meg 2004-ben és 2005-ben. Drámai és zenés előadásokról egy-

aránt szó esik, az utóbbiak között vannak musicalek és operák, amelyek világszerte erőteljes színházi műfajok.

Az opera fellegvárai, Salzburg és Bayreuth külön fejezetet foglalnak el. A színház működése, a társadalomban

elfoglalt helye, szerkezetének és közönségének változása gyakori viták tárgya. Amit ezekről a kérdésekről az

utóbbi két évben írtam – az említett lapokon kívül a Népszabadságban és a Jelenkorban –, szintén összegyűj-

töttem, azzal a szándékkal, hogy kiegészítsék a kritikákat. Rész és egész egymást tükrözi. Nem az számít,

hogy igazam legyen – a művészet megítélése szubjektív –, hanem hogy az olvasó ellenőrizhesse, van-e követ-

kezetesség, vannak-e esztétikai, etikai és szakmai elvek a kritikai tevékenység folyamatában. És főleg, hogy

akár egyetért az írásokkal, akár vitatkozik velük, talál-e bennük élvezetet – ami minden olvasmány célja. (Koltai Tamás)

A kötet tanulmányai a színházművészet, színháztudomány, drámaesztétika késő 20. századi és 21. századi alakulását, művészi és tudományos kihívásait elemzik, nemzetközi horizontú, naprakész ismereteket nyújtva ezekről a területekről a magyar humántudományok széles köre számára. A három fejezetre tagolt munka első részében (Térfoglalás) színháztörténeti és színházelméleti elemzések vizsgálják a színházi, performatív tér (át)alakulásának kortárs jelenségeit, a közhellyé rögzült színházelméleti nézetek némelyikét. Ebben a fejezetben kapnak helyet azok az írások, amelyek a térfoglalásnak a vendégléttel, az önkényuralmi célú hatalommegragadással kapcsolatos drámai eseteit, illetve a csend és a hallgatás performatív sajátosságait elemzik. A könyv második részében (Dramatikus és szcenikus terek) a színházművészet és a drámairodalom néhány radikális megújítója áll a középpontban, Adolphe Appiától Tom Stoppardig és Jeles Andrásig, akik a művészeti ág modernizálásában és általános gyakorlatának, szemléletének megkérdőjelezésében meghatározó szerepet játszottak. A harmadik fejezet (Játékterek) színházi előadásokat elemez, az aktuális színpadi megvalósításon túl azok színháztörténeti és recepciótörténeti horizontját is játékba hozva, rámutatva a színtérnek mint emlékezeti helynek a szerepére és jelentőségére.

"A kilencvenöt éves Lázár Egon a bölcsességével és tapasztalatával lett a magyar

színházalkotók doyenje. Finom öniróniával, úri tartózkodással meséli el életét, amely

azonossá lett a színházéval. Elsősorban a Vígszínházéval, ahol négy nagyszerű igazga-

tónak szolgált. Lázár Egon fogalom, a színházi világban tájékozott emberé. Kitűnő író is,

persze, az anekdotamesélés tette azzá. Az anekdota pedig a halhatatlanság biztos előlege."

Ungvári Tamás

Földes Anna merészen és ihletetten, tiszteletreméltóan gazdag dokumentumanyagot szólaltatva meg, idézi elénk Jászai

felejthetetlen alakját: életre kelti a nem mindennapi embert és művészt s vele együtt a magyar színjátszás fél évszázadát,

melyet Jászai Mari neve fémjelzett. Nem a pletykaéhes kíváncsiságot akarja kielégíteni, amikor minden fellelhető adatot

megszólaltat könyvében a romantikus életű, izzó szenvedélyektől fűtött tragikáról, hanem azokat a belső és külső

életmorzsákat, lelki tényezőket keresi a színésznő életében, színészi munkájában, amelyek egyetlenné és utánozhatat-

lanná gyúrták: Jászaivá. Azt a sokarcú embert, azt sokarcú színészt keresi munkájában, aki nemcsak halálában, hanem

már életében legendává lett.

"A magam munkáját legendarombolásnak és a legenda folytatásának is szántam. És e kettős célban nem érzek ellent-

mondást. Mert szembe kell végre nézni a szobor eleven és esendő modelljével, a retusálatlan Jászai-képpel, a tragika

tévedéseivel is, hogy tisztán láthassuk igazi alakját, nagyságát. Szólnunk kell korlátairól, hibáiról is, hogy birtokba vehessük,

ami megmaradt – felmérhetően gazdag szakmai örökségét." (Földes Anna)

Ruszt József kiemelkedő rendező, iskolateremtő művész, társulatalapító és -megtartó személyiség, nagyszerű

pedagógus. És ellentmondásos ember. Életét időről időre újrakezdi, de szavai szerint mindig ugyanazt a képet festi.

Írásommal ennek az örökké ugyanolyan előadásnak a lényegét szeretném feltárni, de arra is keresem a választ,

hogy ez a színház mitől rituális, kegyetlen, politikai vagy pszichologizáló, hogy színészeit Grotowski- vagy

Sztanyiszlavszkij-"metódus" szerint neveli-e, hogy tiszteli-e az írót vagy sem, amikor "a legradikálisabban húzó

magyar rendezőként" kialakítja előadásainak szövegkönyvét – a titkait igyekszem kifürkészni.

Tisztelegve és tanulságul. (Nánay István)

Ruszt József gondolataiból

A „legkonzervatívabb újító ” – ez a minősítés nincs ellenemre.

Nem sorolom magam semmilyen irányzathoz, ami tetszik, azt átveszem, gátlástalanul.

Hogy mit szeretek legjobban a világon? A színházat. S a színházban? A próbát. És a próbákon? A szünetet.

Én a szünetben csinálom a színházat.

Engem a folytonos újrakezdés éltet.

A rendező pedagógus is egyben.

Nem az érdekel, hogyan kell rendezni, hanem az, hogyan kell játszani.

Nem a szerepet nehéz „megrendezni”, hanem a színészt.

A színházat csakis a színész újíthatja meg, mert ő találkozik közvetlenül a nézővel.

A néző játszótárs, a feladatunk, hogy együtt-játszásra ösztökéljük.

A fütty is jobb, mint a közöny.

Szakmánk lényege voltaképpen egyfajta kézművesség.

A rendező magától tanulja a legtöbbet. Magányos a szakmája. Abban a pillanatban válik rendezővé,

amikor megtagadja mesterét.

Másképp kell komponálni, ha freskót és másképp, ha portrét akarok festeni. A kegyetlen színház mindig portré.

A nagy színház pedig freskó.

„Egyetlen titkát ismerem csak annak, hogyan lehet megóvni az embert a rosszá válástól: fel kell vértezni szívét

a gyengeségek ellen. E hatás nagy részét a színháztól várjuk – írta Schiller 1800-ban, A színház mint morális intézmény

című tanulmányában. "A színház tart tükröt a balgák népes osztálya felé, s szégyeníti meg a balgaság ezer formáját.”

Ez a színház „társadalmi szerződése”. Klasszikust játszani – van, aki azt mondja, hogy ez gyávaság, pótcselekvés – aligha

jelent mást, mint hogy a mai magyar színház keresi azt a nyelvet, ami saját drámairodalmi és színháztörténeti tradícióihoz

köti, és azt, amelyen a nézővel szót érthet.

A szerző, Hermann Zoltán (1967) irodalomtörténész, színikritikus. Színházi írásai 2011 óta jelennek meg a SZÍNHÁZ

magazinban.

Ennek ​a könyvnek az írója, ha minden rokonsági kapcsolatot figyelembe veszünk, egyidős a magyar színészettel. Egyik déd-dédnagybátyja, Kempelen Farkas alakította át Várszínházzá II. József császár rendeletére a karmeliták elkobzott templomát 1784-ben – kétszáz évvel ezelőtt. Egy másik, Fáy András nemcsak takarékpénztárat alapított, de egy ideig ugyanennek a Várszínháznak az igazgatója volt. Dédapja, Szemere Bertalan, mielőtt mélyebben merült volna a politikába (mint miniszterelnök uralkodóházat detronizált, a magyar koronát ásta el Orsován, majd borkereskedő lett párizsi emigrációjában), díszletekért utazott Bécsbe a miskolci színház számára. A vásárolt díszletek listája ma is megvan. Egy mostoha dédanyja a Nemzeti Színház százhúsz év előtti zsebkönyvében mint mosónő szerepel, egy mostoha dédapja viszont színjátszásunk és egyben drámairodalmunk egyik büszkeségének számít. Nagyapja, Kürthy Emil alispáni jövővel kecsegtető pályáról mondott le, hogy küszködő újságíró legyen Budapesten. Blaha Lujza, Jászai Mari, Pálmay Ilka, sőt Sarah Bernhard körében, Mikszáth Kálmán és Reviczky Gyula újságíró-kollégájaként, Csiky Gergely barátjaként. Nagybátyja, Kürthy György negyven évig volt a Nemzeti Színház tagja… és nem lenne nehéz még néhány hasonló példát felsorolni.
Ő maga színháztörténeti doktorátust szerzett a budapesti egyetemen, majd az állástalanság hároméves purgatóriuma után tisztviselő-gyakornok lett a Nemzeti Színházban 1934-ben. A második világháború alatt az Opera titkára, 1945-től tíz évig a Nemzeti Színház főtitkára. Később a Vígszínház igazgatója… Ebben az állásban – érzése szerint – a kelleténél jóval rövidebb ideig maradhatott csak meg, de hiszen mindenki sérelmezi, ha leváltják pozíciójából. Pláne elismerés nélkül.
Azóta tizenegy színház- és filmtörténeti tárgyú könyvet írt. (Magyar Bálint, 1989)

"Paál István művészi pályája is lényegében három, nagyjából egyforma hosszú részre tagolódik. Ezek közül az első – alighanem a legfontosabb –, az 1961-től 1975-ig tartó kötődik a Szegedi Egyetemi Színpadhoz. 1975 után integrálta őt a hivatásos színház, s először Pécsett (1975–77), majd Szolnokon (1977–85) rendező, 1980-tól szolnoki főrendező. (…) A harmadik szakasz életének utolsó tíz éve, amit – miután felmondott a Szigligeti Színháznál – a veszprémi Petőfi Színház kötelékében töltött. (…) Hivatásos rendezőként – bár törekedett rá – nem tudhatta megvalósítani azokat a színházesztétikai elveket, amelyek meghatározták az amatőr színházi pályaszakaszát, mégis: a századvég egyik legfontosabb rendezőjének tekinthető. (…)

Rám hárult a feladat, hogy az első pályaszakasz összegzését elkészítsem, leginkább azért, mert Paálnak az egyetemi színpados és hivatásos színházi pályaszakaszainak csaknem minden előadását láttam, és igen sokról írtam is" (Nánay István)

Ebben a könyvben 1981 decemberében megnyílik egy régi-új színház, a Katona József Színház, amelyről akkor még nem tudni, hogy a 80-as évek legfontosabb kulturális helyszíne lesz – a Katona. Ebben a könyvben Kádár János végigsétál Budapest belvárosában, s közben felidéződik, hogy milyen volt ez a város a 80-as évek elején. Miközben a Katonába átkerült előadások, a Budapest Orfeum és a Frontátvonulás őszinte tükröt tartanak a kornak és a történelemnek, a szocialista ünnepeken elhangzó beszédek rendületlenül gyűjtik csokorba a kor összes virulens hazugságát. Ebben a könyvben Aczél György és Pozsgay Imre kultúrharca kiterjed a színházra is: sokan sokféle szellemben támadják azt a munkát, amit Székely Gábor és Zsámbéki Gábor a Nemzeti Színház élén végez, de ez alkalmat teremt a két rendezőnek, hogy megfogalmazzák művészi eszményeiket. Közben a Katona nyitóelőadása, a Thália szekerén is azt kérdezi: van-e kiút a folyton jogait követelő provincializmusból. Ebben a könyvben betiltják majd engedélyezik Mrozeket, és a Nemzeti a Játékszínben bemutatja az Emigránsokat. Két kelet-európai beszélget szabadságról és reménytelenségről, s miközben újra és újra ugyanazokat a játszmákat játsszák, Lengyelországban megalakul a Szolidaritás, majd egy év múlva kihirdetik a szükségállapotot. És megint minden ugyanolyan szürke és reménytelen lesz, mint addig. Ebben a könyvben egy jó szemű dramaturg rávesz egy válságban lévő írót, hogy darabot írjon a Nemzetinek. Kornis Mihály Hallelujája az álló idő egyetlen pillanatába sűríti az egész Kádár-kor enciklopédiáját. Az előadás sikere a Nemzeti vezetőinek bukását jelenti. De a politikai játszmák megint kiszámíthatatlanok: Székely és Zsámbéki önálló társulat alapítására kap lehetőséget.

Ebben a könyvben, mint cseppben a tenger, benne van az egész magyar színháztörténet, sőt az elmúlt 120 év magyar történelme is. Pedig nem szól másról, csak egy színház, egy társulat, egy szellemiség születéséről.

Az alakuló Katona József Színházról és koráról.

Mire ’68 harckocsis lovagjai Prágából hazaértek, más világ fogadta már őket Moszkvában is. Először a pojácák kezdtek el

szemtelenkedni. Mi, az Orosz szépség és egyéb széptani művek szerzőjével, Viktor Jerofejevvel, a Világirodalmi Intézet

aspiránsai voltunk. Ő Gogolról írt könyvet, én Csehovról. De még inkább a tegnapi egyetemistákról, akik, amíg az új művek

meg nem jelenhettek, a klasszikusokat olvasták és nézték, játszották és rendezték. A nemzetközi helyzet azonban,

egyre csak „fokozódott”. A Komszomol Színház farmernadrágban és tornacipőben mutatta be Csehov Sirályát. Efrosz,

a rendező, ez után kapott először infarktust. A harmadik már a Tagankán érte utol. „Művészeti problémákra használja

kámfor injekcióinkat!” – adta fel ekkor a Lityeraturnaja Gazetában nagy feltűnést kiváltó apróhirdetését a tudományos

vezetőm, aki az unalmasabb konferenciákon Rajkinnak írt kuplékat. Ki is zárták mindjárt a pártból. Engem meg szépen

hazaküldtek. Csakhogy visszaszöktem, albérlőnek. Szobácskám a konyhából nyílott, ahol késő éjszakáig folytak a

megbeszélések. Az asztal végére húzódva igyekeztem megérteni a sistergő viták lényegét. A legfontosabb gondolatokat

a szomszédnőm szemöldökceruzájával jegyezgettem fel egy papírzsebkendőre. Nagy hiánycikk volt ott ez akkor. Annál

az asztalnál azonban mindenki vakon hitte még, hogy nem a Pénz, hanem a Szellem válthatja csak meg a Világot.

Ez a könyv is ebben a hitben íródott.

Főszerkesztő: Székely György

Szakszerkesztők: Alpár Ágnes, Balázs Arth Valéria, Fuchs Lívia, Gajdó Tamás, Kaizinger Rita, Molnár Klára, Nobilis Kornél, Páll Árpád, Rajnai Edit, Sirató Ildikó, Vajda Ferenc

Egykötetes, ráadásul egyetemes színházi lexikon több is megjelent az elmúlt évtizedekben, de igazán tudományos alapozású, a magyar színházművészet egészét szakszerűen felölelő munka először és utoljára 1929-1931-ben látott napvilágot (Schöpflin Aladár szerkesztésében). A mostani összeállítás mindenképp szenzáció, több évtizedes kutatómunka, a legjobb hazai szakemberek kollektív munkájának eredménye. A Magyar színházművészeti lexikon felöleli a történeti Magyarország területének teljes színháztörténetét a kezdetektől napjainkig, a színházépítészet és vándorszínészség kérdéseitől a színházesztétikai fogalmakig, az ismert színészek és rendezők, sőt zeneszerzők és dramaturgok, színházesztéták életrajzaitól a különböző volt és jelen társulatokig, szövetségekig, színházi intézményekig. A nagyszabású, valóban hézagpótló és évtizedekig nélkülözött kézikönyv ugyanakkor nem szűkebb értelemben vett szakmai kiadvány. A szó legszélesebb értelmében vett nagyközönség igényeit is kielégíti, kézreálló, könnyen kezelhető tájékoztató minden magyar színházi kérdésben, elsősorban persze a leginkább keresett személyi vonatkozásokban. Igen gazdagon illusztrált kiadvány, szinte mindenkiről (akiről egyáltalán lehetséges) közöl fekete-fehér fotót, a legtöbb szócikkhez kitűenően válogatott bibliográfia is járul, persze elsősorban a monografikus anyagot ölelve fel (vagyis nem találhatók meg az egyes színészek produkcióit méltató színikritikák).

A kislexikon mintegy 3300 címszóban tárgyalja a színházi alapfogalmakat, a jelentősebb

intézményeket, az ismert hazai és nevesebb külföldi színészek, rendezők, dramaturgok,

díszlet- és jelmeztervezők, szcenikusok, színházi kritikusok és színházi kutatók rövid életrajzát

és tevékenységét. A függelékben a színházi szempontból fontos országok színháztörténetéről

rövid kronológia és bibliográfia tájékoztatja az olvasót.

Peterdi Nagy László a drámák esztétikai és a jelentős Csehov-előadások színháztörténeti elemzésével,

változatos anyagon mutatja be, miképp szűkítették különféle koncepciók és konvenciók már az első

előadások óta a drámák értelmezési tartományát.

Magyar Bálint közel másfél évtizedig volt a Nemzeti Színház tagja. A társulat történetét először 1937-ben, a színház százéves jubileumára foglalta össze, majd kandidátusi disszertációjában dolgozta fel a két világháború közti időszak történetét. A kötet ennek a munkának az átdolgozott változata.