Galántai Csaba színháztörténész e hiánypótló munkában a magyar színháztörténet méltatlanul elfeledett alakját mutatja be. Márkus László (1881–1948) a 20. század első felének nagyformátumú művészegyénisége: kritikus, művészeti szakíró, drámaíró, díszlet- és jelmeztervező, filmrendező, színházi rendező, színigazgató és főiskolai tanár. A megszülető színpadművészetnek, mint önálló művészetnek az egyik megfogalmazója és reprezentánsa. 1923-tól főrendezője, 1935 és 1944 között igazgatója az Operaháznak, mely ezen időszakban világszínvonalon teljesít. Egy évig a Nemzeti Színház munkáját is irányította. Számos ősbemutató köthető a nevéhez, így az ő rendezésében került először színpadra Kodály Zoltán Háry Jánosa és Székelyfonója. Művészetének igazi értéke következetességében rejlik. Négy évtizeden keresztül konzekvensen és európai színvonalon képviselte az irodalmon alapuló, az előadás fő szervezőelveinek a képszerűséget és a zeneiséget tekintő színházi ideált. Művészetkritikái, tanulmányai korának jelentős színházi teoretikusai közé emelik. Szerteágazó tevékenységeiben egyedülálló jelenség a magyar színháztörténetben.
A kötet a 20. századi magyar színháztörténet alakulásával foglalkozik, a múlt megírásának lehetőségeivel.
A szövegek szerzői fiatal dramaturgok, színháztörténészek, kutatók, akik az elmúlt hat évtized (kulturális)
eseményeit nem élték át, az előadásokat nem látták, így az azonnali, élményszerű tapasztalat megléte nélkül
rekonstruálják a színházi alkotásokat.
A tanulmány Zsámbéki Gábor három előadását elemzi a 70-80-as évekből. Ekkora távlatból nemcsak az előadás
alkotóelemeinek leírása, hanem a korabeli befogadó közeg reakciója is az elemzés tárgyául szolgált a szerzőnek.
Az elmúlt évszázad legendás színházcsinálója, Várkonyi Zoltán születésének 100. évfordulójára jelent meg
a Vígszínházzal összefogva ez a tanulmánykötet.
Az írások az emlékezést segítik mindazoknak, akik ismerték Várkonyit, s a megértést a fiatalabbaknak, akik
a színházi múltat kérdezik.
Összeállította és a bevezető tanulmányt írta: Major Tamás.
Az előszót írta és a jegyzeteket készítette Werner Hecht.
Tadeusz Kantor az avantgardisták családjának utolsó igazán nagy művésze, „a XX. századot lezáró művész” volt,
ahogy egy róla szóló francia mű szerzője nevezi. Azon kevesek egyike, akiknek a lengyel kultúra európaisága
köszönhető – a történelem logikája ellenére, s néha saját akaratuk ellenére. A New York Times újságírója, Frank Rich
mondta róla: „ Valószínüleg nem volt könnyű Kantornak, aki azt az áldott, mégis áldozott adományt kapta a
sorstól, hogy végigálmodhatta századunk rémálmait.”
A Peterdi Nagy László által 1981-ben összeállított kötet mindmáig a legteljesebb forrás- és dokumentumgyűjtemény magyarul V. Mejerhold életének és munkásságának megismeréséhez.
A 20. század elejének magyar színháztörténetét és a magyar színháztudomány történetét nem lehet tanulmányozni
a korszak jelentős színházi alkotóinak ismerete nélkül. A modern színpad című összeállítás régi adósságot törlesztve
összegyűjti és közzéteszi az alapvető drámaelméleti és színházelmélet műveket.
A kötet kísérletet tesz arra is, hogy feldolgozza a századelő színházi forradalmát, amelyet eddig a Thália Társaság
működésére igyekeztek egyszerűsíteni. Ezért a 20. századi magyar színházelméleti irodalom jeles alkotóinak – Hevesi
Sándor, Bárdos Artúr, Márkus László, Balázs Béla, Balassa Imre, Bálint Lajos, Ferenczi Frigyes, Kéméndy Jenő, Ivánfi Jenő –
műveit Gajdó Tamásnak a századelő színházi kísérleteit bemutató tanulmányai kísérik.
"A színház területén az elmélet igazságai csak nagyon viszonylagos és nagyon szubjektiv igazságok. Minden annak az egyénisége szerint alakul, mindent annak az egyénisége tölt meg tartalommal, aki a színházat csinálja. Nincsenek ezen a területen mindenre és mindenkire érvényes elvek és tételek, már csak azért sem, mert nincsenek általánosan érvényes megoldások sem. A színpadon minden feladat új problémát vet fel és új megoldást követel. ...
Mégis ... talán nem egészen haszontalan dolog szempontokat adni a nézőnek és a szakembernek is a színház szemléletéhez. Hiszen akármennyien járnak is a színházba - néha sokan, néha csak kevesen -, de a színházról mindig és mindenki szeret beszélni."
Koltai Tamás könyve végigkíséri Brook meghökkentő fordulatokat sem nélkülöző pályáját — huszonegy évesen aratott
első kiugró sikerétől korai operarendezésein, világszerte megcsodált Shakespeare-produkcióin, iráni és afrikai útján át
egészen a hetvenes évek közepéig, amikor párizsi kísérleti csoportjával, önmagát is számtalanszor megújítva a színházi
kifejezés teljesebb formáit kereste.
E kötet az 1985-ben hatvanévesen elhunyt kiváló romániai magyar rendező, Harag György művészi és emberi portréját igyekszik megrajzolni a saját és az őt (és előadásait) méltatók írásai alapján.
A kötet anyagát összegyűjtötte, válogatta és szerkesztette, a bevezetőt, az összekötő szöveget és a jegyzeteket írta Nánay István.
"Itt van tehát a „Tanár úr”, nagy idők tanúja és részese, színész és rendező, társadalmi aktivista és pedagógus,
színház- és társadalomcsináló, aki 1930 óta nemcsak átélte, hanem létrehozta a változásokat a Nemzeti Színházban
– előbb ösztöndíjasként, aztán lázadóként, később igazgatóként, végül „csak” rendezőként –, és még soha
nem kértük meg, hogy mesélje el az életét." Koltai Tamás megtette – így született meg a Mester monológja.
Ötven éve van jelen írásaival a magyar színházi életben Koltai Tamás. Az ötven év terméséből válogatott
szövegeinek olvasása közben a színház iránt érdeklődő olvasó nehezen tudja eldönteni, mi gyönyörködteti
jobban: az írások tárgyát képező művek, alkotók, előadások értő és érzékletes megjelenítése vagy a mögöt-
tük felsejlő színházi eszmény kirajzolódása, a megvalósult műalkotás éles szemű megfigyelése vagy a szembe-
sítés a jó színház eszményével. A kritikus maga kalauzolja végig olvasóját az életmű legfontosabb írásainak
sűrű közegében, és mai szemmel megfogalmazott kísérő kommentárjai regényszerűen izgalmas, összefüggő
elbeszéléssé teszik a könyvet, visszamenőleg megmutatva azt is, mi volt – és mi van – a színházi, a kritikusi,
az írói kulisszák mögött.
A színházi eszközök alkalmazásának lehetősége színházon kívüli-túli területeken meglehetősen tágas.
Irányulhat szenvedélybetegek rehabilitációjának segítésére, pedagógiai kihívások alternatív megoldására,
politikai kérdések megfogalmazására és előtérbe állítására, társadalmi konfliktusok kezelésére, megtörtént
események dramatikus eszközökkel történő feldolgozására, és így tovább.
Szerkesztette: Balassa Zsófia, P. Müller Péter, Rosner Krisztina
A kötet a 25 éves a színházi képzés a Pécsi Tudományegyetemen: A magyar színháztudomány kortárs irányai
címmel 2012. március 23–24-én Pécsett megrendezett konferencián elhangzott előadások válogatott, szer-
kesztett változatait tartalmazzák. A konferencián a kortárs színháztudomány magyar képviselői tekintették
át a szakterület időszerű kérdéseit. Az előadók egyik része a hazai színháztudomány meghatározó kutatóinak
köréből került ki, az előadók másik csoportját pedig a színháztudománnyal foglalkozó doktori iskolai hallgatók
adták.
