Drámaírók, drámatörténet

Mire ’68 harckocsis lovagjai Prágából hazaértek, más világ fogadta már őket Moszkvában is. Először a pojácák kezdtek el

szemtelenkedni. Mi, az Orosz szépség és egyéb széptani művek szerzőjével, Viktor Jerofejevvel, a Világirodalmi Intézet

aspiránsai voltunk. Ő Gogolról írt könyvet, én Csehovról. De még inkább a tegnapi egyetemistákról, akik, amíg az új művek

meg nem jelenhettek, a klasszikusokat olvasták és nézték, játszották és rendezték. A nemzetközi helyzet azonban,

egyre csak „fokozódott”. A Komszomol Színház farmernadrágban és tornacipőben mutatta be Csehov Sirályát. Efrosz,

a rendező, ez után kapott először infarktust. A harmadik már a Tagankán érte utol. „Művészeti problémákra használja

kámfor injekcióinkat!” – adta fel ekkor a Lityeraturnaja Gazetában nagy feltűnést kiváltó apróhirdetését a tudományos

vezetőm, aki az unalmasabb konferenciákon Rajkinnak írt kuplékat. Ki is zárták mindjárt a pártból. Engem meg szépen

hazaküldtek. Csakhogy visszaszöktem, albérlőnek. Szobácskám a konyhából nyílott, ahol késő éjszakáig folytak a

megbeszélések. Az asztal végére húzódva igyekeztem megérteni a sistergő viták lényegét. A legfontosabb gondolatokat

a szomszédnőm szemöldökceruzájával jegyezgettem fel egy papírzsebkendőre. Nagy hiánycikk volt ott ez akkor. Annál

az asztalnál azonban mindenki vakon hitte még, hogy nem a Pénz, hanem a Szellem válthatja csak meg a Világot.

Ez a könyv is ebben a hitben íródott.

,,A realista és az abszurd dráma közötti vékony pengeélen egyensúlyoz Csehov, aki pontosan tudta, hogy haláltáncot

ábrázol. Érett darabjaiban béke van, a katonák dologtalanul unatkoznak, háborúról semmi hír, forradalmi mozgolódás

nincs, de a cári birodalomnak vége van. Csehov azt is látta, mi következik." (Spiró György)

DRÁMAMELLÉKLET:

H. Ibsen: A nép ellensége – Kúnos László fordítása

"fontosnak tartom ezt a fordításomat. Amikor belekezdtem, úgy éreztem, hogy új darab fog

születni. Tudod, korábban A nép ellenségét Arthur Miller átdolgozásban játszották a magyar

színházak, ezt angolból fordította Vajda Miklós, kicsit modernebb változat, például nem öt,

hanem csak három felvonásból áll, és talán Miller miatt is ezt játszották a színházak. Zsámbéki

Gábornak támadt igénye arra, hogy ő az eredeti darabot szeretné bemutatni. Rettentően örültem

a felkérésnek, mert ez egy súlyos, izgalmas darab. Tulajdonképpen minden fordításomnak az a

története, hogy egy jó rendező meglát valami izgalmas lehetőséget egy Ibsen-darabban." (Kúnos László)

Négy visegrádi ország, négy drámaíró - Josef Topol, Örkény István, Stamowir Mrozek és Leopold Lahola - egy-

egy darabja olvasható angolul a nemzetközi projektben készült kötetben. A darabok szövege mellett tanulmány

és adattár segíti a tájékozódásban az olvasót.

A Debreceni Egyetemi Kiadó gondozásában megjelent tanulmánykötet írásai különböző kultúrák és társművészetek összefüggésében kutatják Anton Pavlovics Csehov életművét.

A kötet fejezetei:

Csehov a film nyelvén

Csehovról ír kontextusban

Jókai-hatás és Csehov-hatás

Csehov a 20. századelő magyar recepciójában

Csehov a színház nyelvén

A kötetben olvasható még a Három nővér legújabb, Kozma András által készített magyar fordítása.

Miről szólnak Pilinszky János drámái? Hogyan keletkeztek? Mi köze Garcia Lorcának és a nó-drámáknak Pilinszky színházeszményéhez? Maczák Ibolya Pilinszky nyomtatásban is megjelent drámai műveit elemezve (elsősorban filológiai és motívumtörténeti szempontból) ilyen és hasonló kérdésekre keresi a választ.

Nagy Imre monográfiájának középpontjában Csokonai három vígjátékának, a Gersonnak, a Culturának és

Az özvegy Karnyónénak az elemző értelmezése áll. A szerző e szövegek háttereként megrajzolja a magyar

komédia XVIII. századi történetét, a dráma- és színháztörténeti szempontokat poétikai és nyelvelméleti össze-

függésbe helyezi. Ebben a közegben Csokonai munkáinak eddig kevéssé ismert vonásai tárulnak fel. Új megvilá-

gításba kerül a korabeli kultúra, a nemzeti hagyományok, az egyén és a nyelvi közösség, a férfi és a nő viszo-

nyának kérdése. A szerző mintegy száz olyan vígjátékot elemez, amelyek a jezsuita, a piarista, a pálos, a feren-

ces, a minorita és a protestáns közegben születtek, s amelyek a század végére kialakuló magyar vígjátékhagyo-

mányt formálták.

Peterdi Nagy László a drámák esztétikai és a jelentős Csehov-előadások színháztörténeti elemzésével,

változatos anyagon mutatja be, miképp szűkítették különféle koncepciók és konvenciók már az első

előadások óta a drámák értelmezési tartományát.

Az ember tragédiája a színpadon eredetileg Németh Antal 1933-ban megjelent tanulmánykötetének címe volt. Koltai Tamás átvette a címet (a két dátumhatárral mint alcímmel: 1933-1968), ezzel is jelezve: nélkülözhetetlenül fontosnak véli a monografikus földolgozás folytatását. "Nem titkolom, hogy Az ember tragédiája "színpadi regényét" akartam megírni, s nem csupán filológusoknak, hanem a színház és a valóság iránt egyaránt érzékeny olvasónak."

"Célom az elmúlt években, évtizedekben született és bemutatott kortárs drámák jellemző vonulatának, néhány,

nem egyszer önkényesen választott, máskor megkerülhetetlen mű színpadi történetének felidézése. ...

Főként olyan drámákról írok, amelyeknek az első színpadi prezentációja az évek, évtizedek távolában is valóban

ősbemutatónak számít. ... Csak akkor érdemli ki az első előadás az ősbemutató rangját, ha a későbbiekben a

közönség, a szakma, és az utókor további előadásokkal igazolja ennek létjogosultságát."

Amerika állampolgárai az 1950-es, 1960-as években sokkal veszélyesebb helynek látták országukat, mint amilyen az valójában volt. Politikusok, közülük leginkább Joseph McCarthy szenátor, sikeresen hitették el a választókkal, hogy a Vörös Veszedelem már beszivárgott az ország határain belülre. A szovjetek tehát ott voltak – a spájztól kezdve a kormányig – mindenhol, McCarthy pedig személyes feladatának érezte, hogy országát megtisztítsa az idegenektől és az őket támogató árulóktól. Mindemellett, a Vörösök elleni harc jegyében egy másik kampány is indult, mégpedig a „kommunistáknál is rosszabb”, a nemzet egészségét „alapvetően veszélyeztető” homoszexuálisok ellen; a Levendula Veszedelem (Lavender Scare) időszakában a melegek így egyenesen „nemzetbiztonsági kockázattá” váltak.

E tanulmánykötet olyan drámák elemzését tartalmazza, amelyek valamilyen formában reflektálnak a Vörös és Levendula Veszedelemmel kapcsolatos politikai diskurzusra. A könyv „hősei” így az amerikai drámairodalom kiemelkedő alakjai: Arthur Miller, Tennessee Williams és a 2016-ban elhunyt Edward Albee. E három író legismertebb művei (mint például a Salemi boszorkányok, a Macska a forró bádogtetőn és a Nem félünk a farkastól) értelmezhetőek a politikai kontextus felől (legyen szó akár a kirekesztés problémájáról), vagy a korszakra jellemző – a családdal és a nemi szerepekkel, illetve magával a szexualitással is kapcsolatos – sztereotípiákról. A Veszedelem színházai kitekintés egy zavaros, fóbiákkal teli korszakra, illetve arra, hogy a színház miként tud reagálni egyes társadalmi problémákra.

Szerkesztette: Gazdag László és P. Müller Péter

A késő dualizmus éveinek és a két világháború közötti Magyarország – mindmáig ható antagonisztikus politikai-ideológiai törésvonalak kialakulása – időszakának Herczeg Ferenc nemcsak szemtanúja volt jelentős íróként, közéleti személyiségeként, hanem a kor közvéleményének, közgondolkodásának meghatározó formálójaként alakítója is. Ezért Herczeg életművének, irodalmi alkotásainak, szerteágazó publicisztikai tevékenységének elemzése hozzájárulhat a magyar történelem e kiemelkedően fontos félévszázadának mélyebb megértéséhez és árnyaltabb megítéléséhez.

Ezt a célt szolgálja jelen kötetünk, mely a Magyar Történelmi Társulat és a Pécsi Tudományegyetem Bölcsészettudományi Kara által 2013 novemberében, Herczeg Ferenc születésének 150. évfordulója alkalmából rendezett konferencia szerkesztett, tanulmánnyá formált előadásait tartalmazza. A szerzők – történészek és irodalomtörténészek – többek között olyan kérdésekre keresik a választ: a családi háttér és a törekvő ifjú képzésének fontosabb állomásai miként biztosítják Herczeg Ferenc számára az íróvá, politikussá, sikeres közéleti emberré válás lehetőségét? Mi lehetett Herczeg példátlan irodalmi sikerének az oka? Milyen közegben lett ünnepelt íróvá? Miként tette ezt lehetővé az írói tehetség, a századvég pezsgő sajtóéletének, a prosperáló gazdaságnak, a liberális nacionalizmus korszellemének kedvező találkozása? Mi határozza meg Herczeg politikai alapvetését, s publicisztikájában ez miként nyilvánul meg, illetve milyen témák jelennek meg írásaiban, regényeiben, drámáiban, novelláiban? Változik-e politikai véleménye, vagy megközelítési szempontjai majd félszázados újságírói, szerkesztői tevékenysége során? A viharos évtizedek történései miként jelennek meg írásaiban, s hogy hatnak az íróra a parlamenti viharok, az első világháború kataklizmája, a forradalmak, Trianon, majd a második világháború eseményei? S nem utolsósorban: 21. századi távlatból hogyan értékelhető, árnyalható Herczeg Ferenc írói teljesítménye?

Safranski ezúttal sem egyszerű életrajzot ad az olvasó kezébe, hanem kor- és eszmetörténetet is egyben,

miközben hősét a német idealizmus felfedezőjének a rangjára emeli. Nagy műgonddal megrajzolt portréja

Schillert a kor "totális gondolkodójának" mutatja be, aki energiáit a szellemi élet számos területén kibonta-

koztatta. Az irodalomban drámaíróként, lírikusként és elbeszélőként is maradandót alkotott, a filozófiában

elsősorban esztétikai írásai váltak a kánon részévé. Emellett tanult orvosként a természettudományokba is

belekóstolt (a test és a lélek viszonyát elemezve), illetve Jéna körülrajongott professzoraként a történet-

tudományba is. Megtudhatjuk, hogyan formálta magát és szerepét a természettel (szűkebb értelemben a

maga testi adottságaival) egész életében harcban álló, betegségével küszködő ember, akinek szabadsága

ebben az értelemben a természet leküzdésében állt. Árnyalt képet kapunk a kor szellemi mozgásairól és törté-

nelmi eseményeiről, a német idealizmust világra segítő városokról és személyekről, és természetesen Goethe

és Schiller kapcsolatáról. Schiller szellemi életrajza a szerző előadásában egyszersmind a német klasszikából

a romantikába való átmenet életrajza is. Safranski Schiller-könyve - a szerzőtől megszokott módon - ismét

részletgazdag, megbízható és kiválóan szerkesztett alkotás.

A könyv hiteles beszámoló arról a folyamatról, amelynek során Shakespeare művei eljátszandó színjátékokból

olvasnivalóvá váltak, és népszórakoztatásból végül az angol irodalmi kánon centrumába kerültek. Kastan

megvizsgálja Shakespeare első kiadóinak motívumait és tevékenységét, a sajátos 18. századi skizofréniát:

ennek során éppen akkor beszéltek arról, hogy a drámaíró szövegei alapvetően módosulnak a színpadon, ami-

kor a kutatók a hiteles szövegek megállapításán fáradoztak. Kitér arra is, milyen lehetőségeket rejtenek a

Shakespeare olvasóinak új nemzedékeit megcélzó elektronikus eljárások. A könyv fontos adalék a Shakespeare-

kutatás, a korai könyvszakma és a drámaelmélet számára, egyúttal az információfeldolgozás történetének

fontos esettanulmánya. Kiemelten ajánljuk színháztörténettel, könyvtártudománnyal, anglisztikával foglalkozó

olvasóknak.

"Az eredetileg magyar, francia és román folyóiratokban megjelent írások átdolgozott formában

kerültek e kötetbe. Célunk a román irodalom egy-egyfontosabb fejezetének hármas megvilágítása

volt a francia-román, magyar-román vagy éppenséggel a francia-magyar kapcsolatrendszeren

keresztül. Számos, eddig ismeretlen adatra bukkantunk, amely alátámasztja a színház és a vígjáték

szerepét a 19. századi román fejlődéstörténetben. Ezenkívül értékes információkkal szolgáltak a

francia konzulok diplomáciai jelentései is. Új szempontok szerint vizsgáltuk Mihai Eminescu magyarokról

szóló cikkeit, a román irodalom magyarfordítás-történetét, továbbá Tristan Tzara magyar kapcso-

latait, valamint az 1956-os szabadságharchoz fűződő szoros kötődését. Összefoglaló képet

próbáltunk fölvázolni a román avantgárdról vagy a hatvanas évek végének egyetlen román irodalmi

ellenzéki irányzatáról, az esztétikai oneirizmusról. A teóriák helyett egymás mellé próbáltuk állítani

a másfélszáz éves levéltári anyagot, a kevésbé ismert dokumentumokat és leveleket, hogy pár-

beszédet folytassanak egymással és a jelennel.

Emlékeztetni szeretnénk arra, hogy az utolsó román irodalomtörténet ezelőtt ötven évvel látott

napvilágot! Jobban oda kellene figyelni szomszédainkra, talán többet is tanulhatnánk tőlük, mint

gondoljuk."

A témájában Platón szókratikus dialógusaitól Johannes Vermeer képein át egészen Térey János

Wagner-átiratáig vagy éppen a Krétakör Színház Feketeország című előadásáig terjedő kötet hívószav

az irónia, amely egyfajta urbánus humornak is nevezhető, és amely talán nem csupán az írások tárgyára,

de módjára is jellemző. Ahogyan azt a szerző írja egyik esszéje hőséről: "Nem lehet hát teljességgel

vadul, árnyék nélküli pusztában, vadmézen és sáskán élve, nomád módon olvasni. Némi árnyas,

urbánus kényelemszeretetre – tetszik, nem tetszik, akarjuk, nem akarjuk – előbb-utóbb úgyis

ráfanyalodunk."

Hogyan lett ismét kortársunkká Ibsen?

A három lapszámból álló csomag erre a kérdésre próbál válaszolni.

Ellenfény 170.

Drámamelléklet: Ibsen: A nép ellensége

A lapban beszélgetés olvasható Ibsen mai fordítójával, Kúnos Lászlóval.

Elemzések a Nóra előadásairól a Katonában, ill. a Stúdió K-ban.

Írások a Rosmersholm két előadásáról.

Ellenfény 175.

Elemzés Ibsen A társadalom támaszai c. darabjának sepsiszentgyörgyi előadásáról.

Ellenfény 176.

A nép ellensége magyar előadástörténete

A darab marosvásárhelyi előadásának elemzése.

Rossz mesterség búnak bohóca lenni
Gyötörve mást s magunkat -
                                  

Shakespeare Lear királya a 17. század eleji színpadra született, de azóta is siker, mindenütt, ahol a szónak teremtő erőt

tulajdonítanak. Mert a Learhez értő, a dráma feszültségeit elviselni képes közönség szükséges. Ennél is súlyosabb kérdés,

hogy a fordítások vissza tudják-e adni az eredeti mű tematikus, nyelvi és stiláris polifóniáját, felmutatják-e a shakes-

peare-i világ teljességét. Összeállnak-e egységes világgá magyarul is a nyüzsgő piacok, meghittség, feldúlt családi

fészkek, polgári lakosztályok, királyi udvarok, koldusok, ispotályok, kocsmák, elhagyatott falvak, hűséges szolgálat

és kegyetlen csalás szófoszlányai, a régi krónikák, imakönyvek, ördögűzési szertartáskönyvek, politikai röpiratok, tudós

értekezések, periratok és nyomdafestéket alig bíró félelmek, kételyek szavai? A nagyívű retorikai mondatfüzérek,

a metaforák motívumláncolatai képesek-e a fordításokban is az élőbeszéd erejével kötődni a drámai történéshez?

Egyáltalán: lefordítható-e a drámába szőtt izzó költészet?

Shakespeare szinte már magyar drámaíró: az 1790-es évektől napjainkig tizenegy teljes magyar Lear király-fordítás

készült. A legkorábbi magyar változatok a magyar nyelvű színjátszásért és színházért folytatott sok évtizedes küzdel-

met példázzák. Ezután lépett színre Vörösmarty, hogy méltón tolmácsolja Shakespeare-t: s mi azóta is leginkább

Vörösmarty szavait halljuk a Lear-előadásokon. Pedig a 19. században két másik Lear-fordítás is született, s a

20. században újabb öt, több esetben a legnagyobb alkotóktól. E fordításokat vizsgálja e könyv, nemcsak nyelvi

eredményként, egyedi műfordításokként, hiszen minden tolmácsolás a dráma értelmezése is egyben, amelyre a színház

szintén reflektál. A dráma "lelkiismeretét" hitelesen visszaadni, ez a legtöbb és a legkevesebb, amit fordításainktól

számon kérhetünk. A kiindulási alap mindenkor a forrásmű és Shakespeare végtelenül gazdag, kimeríthetetlen világa:

így érthetjük meg egy-egy magyar Lear király teremtő erejét, hitelességét, az egymást és önmagukat gyötrő bohócok

tragikusan groteszk színpadát.

A korábban már megjelent fordítások mellett egy friss forrásközlést is ajánlunk a könyv mellé:

  Wil­li­am Shakes­peare, Leár. Lear ki­rály, a kí­sé­rő­ta­nul­mányt írta és s. a. r. Kiss Zsu­zsán­na,

  Bu­da­pest, re­ci­ti, 2016 (Re­Tex­tum, 5).

  A kötet szabadon olvasható és letölthető a reciti oldaláról.