Drámaírók, drámatörténet

A Hamlet szövegét Arany János fordításában közli a kötet, amelyhez Kékesi Kun Árpád írt részletes elemzést.

Fordította: Mészöly Dezső

A kötetet szerkesztette, a mű szövegét sajtó alá rendezte és a jegyzeteket összeállította: Géher István.

A kötet tartalma:

Életrajzi vázlat

A mű története

Vezérfonal a műelemzéshez

Szereplők

Teljes, gondozott szöveg tárgyi magyarázatokkal és ellenőrző kérdésekkel

Egy remekmű értelmezési lehetőségeiből

Bibliográfia

A kötet műfajok szerint veszi sorra az olasz színházi élet legizgalmasabb és legtehetségesebb képviselőit. Ír a narratív

színházról, melyet Pierpaolo Palladino képvisel, a politikai színházról, s említést tesz olyan európai viszonylatban ismert

rendezőkről, mint Emma Dante. Mélyebb elemzésekkel és a darabokról írott rövid szinopszisokkal könnyíti a színházi

emberek munkáját, akik darabválasztáshoz is kiválóan használhatják majd a kötetet. Komoly tanulmányt szentel

Pier Paolo Pasolininek, mivel színházi munkásságát alig ismerik Magyarországon, bár kortársai szerint mindenki az ő

köpönyegéből bújt elő. A drámaírók portréjából kirajzolódik a mai Olaszország, alapvető problémáival, árnyoldalával

és derűjével.

Falussy Lilla 2004-ben debütált drámaíróként a Debreceni Csokonai Színházban Metadolce című színdarabjával, mely

elnyerte a Komédium Színház drámaírói díját, valamint részt vett a Pécsi Országos Színházi Találkozó keretében meg-

rendezett Nyílt Fórumon. Az olasz színházi és irodalmi életben is bemutatkozott. 2007-ben részt vett az Autori di Roma

elnevezésű fesztiválon, ahol olasz nyelven írt egyfelvonásosát a Teatro Eliseóban olvasták fel. Regénye, A nemek éve,

romantikus utazás a ma Itáliájában.

Pajkos bohózat, fanyar társadalmi vígjáték, sikamlós vagy éppen érzelmes operettszöveg, verses mesejáték,

szimbolizmusba hajló egyfelvonásos – már a műfajokat, de a stílust, a figurákat, a szituációkat és a nyelvet tekintve

is lenyűgöző az a sokszínűség, ami Heltai Jenő drámai életművét jellemzi. Merész vállalkozás ezt a hat évtized annyi

leleményét és tapasztalatát magába foglaló gazdagságot felmérni. Győrei Zsolt, több Heltai-kötet szerkesztőjeként

(A masamód – Elfelejtett drámák; Heltai Jenő Breviárium I–II.; Száztíz év – összegyűjtött versek) szorgalmasan és

szellemesen felelt meg e kihívásnak is. Könyve hiánypótló és megkerülhetetlen szakirodalom a huszadik századi magyar

drámatörténettel foglalkozók számára – ugyanakkor könnyed, érdekcsigázó esszé, színes korrajz, minden sorában

meglepő és megkapó. Jó olvasni. S ha elsőre talán hüledezünk is a merszen, amellyel kíváncsiságát reánk ragasztja,

utóbb bizonyára Heltai-kötetekért nyúlunk a polcra, rábólintva erre a szelíd erőszakra.

Mire ’68 harckocsis lovagjai Prágából hazaértek, más világ fogadta már őket Moszkvában is. Először a pojácák kezdtek el

szemtelenkedni. Mi, az Orosz szépség és egyéb széptani művek szerzőjével, Viktor Jerofejevvel, a Világirodalmi Intézet

aspiránsai voltunk. Ő Gogolról írt könyvet, én Csehovról. De még inkább a tegnapi egyetemistákról, akik, amíg az új művek

meg nem jelenhettek, a klasszikusokat olvasták és nézték, játszották és rendezték. A nemzetközi helyzet azonban,

egyre csak „fokozódott”. A Komszomol Színház farmernadrágban és tornacipőben mutatta be Csehov Sirályát. Efrosz,

a rendező, ez után kapott először infarktust. A harmadik már a Tagankán érte utol. „Művészeti problémákra használja

kámfor injekcióinkat!” – adta fel ekkor a Lityeraturnaja Gazetában nagy feltűnést kiváltó apróhirdetését a tudományos

vezetőm, aki az unalmasabb konferenciákon Rajkinnak írt kuplékat. Ki is zárták mindjárt a pártból. Engem meg szépen

hazaküldtek. Csakhogy visszaszöktem, albérlőnek. Szobácskám a konyhából nyílott, ahol késő éjszakáig folytak a

megbeszélések. Az asztal végére húzódva igyekeztem megérteni a sistergő viták lényegét. A legfontosabb gondolatokat

a szomszédnőm szemöldökceruzájával jegyezgettem fel egy papírzsebkendőre. Nagy hiánycikk volt ott ez akkor. Annál

az asztalnál azonban mindenki vakon hitte még, hogy nem a Pénz, hanem a Szellem válthatja csak meg a Világot.

Ez a könyv is ebben a hitben íródott.

,,A realista és az abszurd dráma közötti vékony pengeélen egyensúlyoz Csehov, aki pontosan tudta, hogy haláltáncot

ábrázol. Érett darabjaiban béke van, a katonák dologtalanul unatkoznak, háborúról semmi hír, forradalmi mozgolódás

nincs, de a cári birodalomnak vége van. Csehov azt is látta, mi következik." (Spiró György)

DRÁMAMELLÉKLET:

H. Ibsen: A nép ellensége – Kúnos László fordítása

"fontosnak tartom ezt a fordításomat. Amikor belekezdtem, úgy éreztem, hogy új darab fog

születni. Tudod, korábban A nép ellenségét Arthur Miller átdolgozásban játszották a magyar

színházak, ezt angolból fordította Vajda Miklós, kicsit modernebb változat, például nem öt,

hanem csak három felvonásból áll, és talán Miller miatt is ezt játszották a színházak. Zsámbéki

Gábornak támadt igénye arra, hogy ő az eredeti darabot szeretné bemutatni. Rettentően örültem

a felkérésnek, mert ez egy súlyos, izgalmas darab. Tulajdonképpen minden fordításomnak az a

története, hogy egy jó rendező meglát valami izgalmas lehetőséget egy Ibsen-darabban." (Kúnos László)

Négy visegrádi ország, négy drámaíró - Josef Topol, Örkény István, Stamowir Mrozek és Leopold Lahola - egy-

egy darabja olvasható angolul a nemzetközi projektben készült kötetben. A darabok szövege mellett tanulmány

és adattár segíti a tájékozódásban az olvasót.

A Debreceni Egyetemi Kiadó gondozásában megjelent tanulmánykötet írásai különböző kultúrák és társművészetek összefüggésében kutatják Anton Pavlovics Csehov életművét.

A kötet fejezetei:

Csehov a film nyelvén

Csehovról ír kontextusban

Jókai-hatás és Csehov-hatás

Csehov a 20. századelő magyar recepciójában

Csehov a színház nyelvén

A kötetben olvasható még a Három nővér legújabb, Kozma András által készített magyar fordítása.

Miről szólnak Pilinszky János drámái? Hogyan keletkeztek? Mi köze Garcia Lorcának és a nó-drámáknak Pilinszky színházeszményéhez? Maczák Ibolya Pilinszky nyomtatásban is megjelent drámai műveit elemezve (elsősorban filológiai és motívumtörténeti szempontból) ilyen és hasonló kérdésekre keresi a választ.

Nagy Imre monográfiájának középpontjában Csokonai három vígjátékának, a Gersonnak, a Culturának és

Az özvegy Karnyónénak az elemző értelmezése áll. A szerző e szövegek háttereként megrajzolja a magyar

komédia XVIII. századi történetét, a dráma- és színháztörténeti szempontokat poétikai és nyelvelméleti össze-

függésbe helyezi. Ebben a közegben Csokonai munkáinak eddig kevéssé ismert vonásai tárulnak fel. Új megvilá-

gításba kerül a korabeli kultúra, a nemzeti hagyományok, az egyén és a nyelvi közösség, a férfi és a nő viszo-

nyának kérdése. A szerző mintegy száz olyan vígjátékot elemez, amelyek a jezsuita, a piarista, a pálos, a feren-

ces, a minorita és a protestáns közegben születtek, s amelyek a század végére kialakuló magyar vígjátékhagyo-

mányt formálták.

Az ember tragédiája a színpadon eredetileg Németh Antal 1933-ban megjelent tanulmánykötetének címe volt. Koltai Tamás átvette a címet (a két dátumhatárral mint alcímmel: 1933-1968), ezzel is jelezve: nélkülözhetetlenül fontosnak véli a monografikus földolgozás folytatását. "Nem titkolom, hogy Az ember tragédiája "színpadi regényét" akartam megírni, s nem csupán filológusoknak, hanem a színház és a valóság iránt egyaránt érzékeny olvasónak."

"Célom az elmúlt években, évtizedekben született és bemutatott kortárs drámák jellemző vonulatának, néhány,

nem egyszer önkényesen választott, máskor megkerülhetetlen mű színpadi történetének felidézése. ...

Főként olyan drámákról írok, amelyeknek az első színpadi prezentációja az évek, évtizedek távolában is valóban

ősbemutatónak számít. ... Csak akkor érdemli ki az első előadás az ősbemutató rangját, ha a későbbiekben a

közönség, a szakma, és az utókor további előadásokkal igazolja ennek létjogosultságát."

Amerika állampolgárai az 1950-es, 1960-as években sokkal veszélyesebb helynek látták országukat, mint

amilyen az valójában volt. Politikusok, közülük leginkább Joseph McCarthy szenátor, sikeresen hitették el a

választókkal, hogy a Vörös Veszedelem már beszivárgott az ország határain belülre. A szovjetek tehát ott

voltak – a spájztól kezdve a kormányig – mindenhol, McCarthy pedig személyes feladatának érezte, hogy

országát megtisztítsa az idegenektől és az őket támogató árulóktól. Mindemellett, a Vörösök elleni harc jegyé-

ben egy másik kampány is indult, mégpedig a „kommunistáknál is rosszabb”, a nemzet egészségét „alapvetően

veszélyeztető” homoszexuálisok ellen; a Levendula Veszedelem (Lavender Scare) időszakában a melegek így

egyenesen „nemzetbiztonsági kockázattá” váltak.

E tanulmánykötet olyan drámák elemzését tartalmazza, amelyek valamilyen formában reflektálnak a Vörös-

és Levendula Veszedelemmel kapcsolatos politikai diskurzusra. A könyv „hősei” így az amerikai drámairodalom

kiemelkedő alakjai: Arthur Miller, Tennessee Williams és a 2016-ban elhunyt Edward Albee. E három író legis-

mertebb művei (mint például a Salemi boszorkányok, a Macska a forró bádogtetőn és a Nem félünk a far-

kastól) értelmezhetőek a politikai kontextus felől (legyen szó akár a kirekesztés problémájáról), vagy a kor-

szakra jellemző – a családdal és a nemi szerepekkel, illetve magával a szexualitással is kapcsolatos – sztereo-

típiákról. A Veszedelem színházai kitekintés egy zavaros, fóbiákkal teli korszakra, illetve arra, hogy a színház

miként tud reagálni egyes társadalmi problémákra.

Safranski ezúttal sem egyszerű életrajzot ad az olvasó kezébe, hanem kor- és eszmetörténetet is egyben,

miközben hősét a német idealizmus felfedezőjének a rangjára emeli. Nagy műgonddal megrajzolt portréja

Schillert a kor "totális gondolkodójának" mutatja be, aki energiáit a szellemi élet számos területén kibonta-

koztatta. Az irodalomban drámaíróként, lírikusként és elbeszélőként is maradandót alkotott, a filozófiában

elsősorban esztétikai írásai váltak a kánon részévé. Emellett tanult orvosként a természettudományokba is

belekóstolt (a test és a lélek viszonyát elemezve), illetve Jéna körülrajongott professzoraként a történet-

tudományba is. Megtudhatjuk, hogyan formálta magát és szerepét a természettel (szűkebb értelemben a

maga testi adottságaival) egész életében harcban álló, betegségével küszködő ember, akinek szabadsága

ebben az értelemben a természet leküzdésében állt. Árnyalt képet kapunk a kor szellemi mozgásairól és törté-

nelmi eseményeiről, a német idealizmust világra segítő városokról és személyekről, és természetesen Goethe

és Schiller kapcsolatáról. Schiller szellemi életrajza a szerző előadásában egyszersmind a német klasszikából

a romantikába való átmenet életrajza is. Safranski Schiller-könyve - a szerzőtől megszokott módon - ismét

részletgazdag, megbízható és kiválóan szerkesztett alkotás.

A könyv hiteles beszámoló arról a folyamatról, amelynek során Shakespeare művei eljátszandó színjátékokból

olvasnivalóvá váltak, és népszórakoztatásból végül az angol irodalmi kánon centrumába kerültek. Kastan

megvizsgálja Shakespeare első kiadóinak motívumait és tevékenységét, a sajátos 18. századi skizofréniát:

ennek során éppen akkor beszéltek arról, hogy a drámaíró szövegei alapvetően módosulnak a színpadon, ami-

kor a kutatók a hiteles szövegek megállapításán fáradoztak. Kitér arra is, milyen lehetőségeket rejtenek a

Shakespeare olvasóinak új nemzedékeit megcélzó elektronikus eljárások. A könyv fontos adalék a Shakespeare-

kutatás, a korai könyvszakma és a drámaelmélet számára, egyúttal az információfeldolgozás történetének

fontos esettanulmánya. Kiemelten ajánljuk színháztörténettel, könyvtártudománnyal, anglisztikával foglalkozó

olvasóknak.

"Az eredetileg magyar, francia és román folyóiratokban megjelent írások átdolgozott formában

kerültek e kötetbe. Célunk a román irodalom egy-egyfontosabb fejezetének hármas megvilágítása

volt a francia-román, magyar-román vagy éppenséggel a francia-magyar kapcsolatrendszeren

keresztül. Számos, eddig ismeretlen adatra bukkantunk, amely alátámasztja a színház és a vígjáték

szerepét a 19. századi román fejlődéstörténetben. Ezenkívül értékes információkkal szolgáltak a

francia konzulok diplomáciai jelentései is. Új szempontok szerint vizsgáltuk Mihai Eminescu magyarokról

szóló cikkeit, a román irodalom magyarfordítás-történetét, továbbá Tristan Tzara magyar kapcso-

latait, valamint az 1956-os szabadságharchoz fűződő szoros kötődését. Összefoglaló képet

próbáltunk fölvázolni a román avantgárdról vagy a hatvanas évek végének egyetlen román irodalmi

ellenzéki irányzatáról, az esztétikai oneirizmusról. A teóriák helyett egymás mellé próbáltuk állítani

a másfélszáz éves levéltári anyagot, a kevésbé ismert dokumentumokat és leveleket, hogy pár-

beszédet folytassanak egymással és a jelennel.

Emlékeztetni szeretnénk arra, hogy az utolsó román irodalomtörténet ezelőtt ötven évvel látott

napvilágot! Jobban oda kellene figyelni szomszédainkra, talán többet is tanulhatnánk tőlük, mint

gondoljuk."

A témájában Platón szókratikus dialógusaitól Johannes Vermeer képein át egészen Térey János

Wagner-átiratáig vagy éppen a Krétakör Színház Feketeország című előadásáig terjedő kötet hívószav

az irónia, amely egyfajta urbánus humornak is nevezhető, és amely talán nem csupán az írások tárgyára,

de módjára is jellemző. Ahogyan azt a szerző írja egyik esszéje hőséről: "Nem lehet hát teljességgel

vadul, árnyék nélküli pusztában, vadmézen és sáskán élve, nomád módon olvasni. Némi árnyas,

urbánus kényelemszeretetre – tetszik, nem tetszik, akarjuk, nem akarjuk – előbb-utóbb úgyis

ráfanyalodunk."