Drámaírók, drámatörténet

A tanulmánykötet a felvilágosodástól Wyspianski szintéziséig mutatja be a közép-kelet-európai drámairodalom és

dramaturgiák sajátosságait, köztük természetesen a magyart is. Kitüntetett helyet kap a kötetben Wyspianski, akinek

drámáit Spiró György fordította magyarra.

Erdődy Edit irodalomtörténész és irodalomkritikus volt; a nem szakmabeliek számára ennek a két műfajnak az össze-

tartozása talán problémátlannak látszódhat – pedig korántsem az. Majd négy évtizeden át dolgozott az MTA Irodalom-

tudományi Intézetében. Személyes érdeklődése elsősorban a modern magyar dráma kialakulásának története felé

vonzotta. Többek között ennek volt a specialistája; de az Intézetben folyó 20. századi kutatások számos más területén

is letette a névjegyét. Ne feledjük azonban, hogy az irodalomtörténész egészen más szemléleti alapon közeledik a művek-

hez és a szerzőkhöz, mint a kritikus. Az utóbbinak (Ignotus szavával) egyfajta "gyakorlati esztétikát" kell művelnie, "mely

tételeit nemcsak a meglevő művészetből vonja le, hanem a jelentkezőből is". Két irodalomtörténeti monográfiát írt, két

kortárs íróról (Mándy Ivánról és Kertész Imréről).

Shakespeare ​annak idején Londonban valóban világot jelentő deszkákra lépett, színészként kisebb szerepekben, szerzőként messzi századokat, sok-sok nációt megigézve. Szereplői fogalomszámba mennek, sőt tojásfeje is eltéveszthetetlen számunkra, lángelméje mégis izgató rejtély marad. Tengernyit összeírtak róla, minden nemzedék hozzáfűzte a magáét. Ebben a tömör kalauzban Sir Frank Kermode kiváló angol irodalomkritikus összegzi, ma hol tartunk, mennyit tudunk róla ténylegesen. A legendát visszanyesve vázolja a hús-vér ember környezetét, kapcsolatait, pályafutásának olykor titokzatos állomásait. Ráébreszt, Shakespeare ugyan túlragyog minden kortárs szerzőt, de azok között is van nem egy óriás, s a színvonal meredek felfutása a fantasztikus adottságú színészeknek, a korántsem feltétlenül úri, de annál fogékonyabb közönségnek is érdeme. Olyan elevenen idézi meg a színházi szakma bölcsőhelyét, hogy képzeletben szinte a korabeli nézők közé vegyülhetünk, tanúsítva, az angol dráma nagy virágkora úgy, ahogy volt, csoda.

Peter Szondi (1929-1971) a világhírű magyar származású pszichológusnak, a "soranalízis" kidolgozójának, Szondi Lipótnak a fia; a nyugat-berlini Freie Universitat általános és összehasonlító irodalomtudományi tanszékének professzora volt. 1956-ban publikálta első könyvét, A modern dráma elméletét, amellyel nyomban európai hírnevet szerzett magának. A drámai műfajjal kapcsolatos kutatásainak további eredményeit a Vesuch über das Tragische (Esszé a tragikumról) címmel tette közzé 1961-ben. A modern dráma elmélete tömör, rendkívül célratörő munka, amely az utóbbi évtizedek drámaelméleti tanulmányai között az egyik legelőkelőbb helyet foglalja el. Peter Szondi a XIX. század végi dráma válságát és azokat a kitörési kísérleteket követi nyomon, amelyek e válság leküzdésének különböző lehetőségeit célozzák. Fő esztétikai szempontja a dráma epizálódásának jelensége, az a folyamat, amelynek során a drámai alany drámai tárggyá válik. Ezt a termékeny szempontot vezeti végig századunk drámatörténetén Ibsentől, Csehovtól kiindulva, Strindbergen, Hauptmannon, Pirandellón és másokon keresztül Piscatorig, Brechtig, O'neilig, Wilderig, Millerig...

A tanulmány B. Brecht elméleti munkásságában igazít el. Fogalmak eredetének szegődik nyomába: honnan származik

az epikus színház, az elidegenítés kifejezése, milyen filozófiai és irodalmi források táplálják a Galilei élete vagy a Kurázsi

mama eszméit. E könyv a források nyomozásának izgalmas jegyzőkönyve. Vallatóra fogja a felvilágosodás, a német

filozófiai múlt alkotóit éppúgy, mint ahogy tájékoztat a harmincas évek nagy nemzetközi vitáiról is. Hagyomány és újítás

pörében is bizonyítékokat gyűjt a Brecht születésének nyolcvanadik évfordulójára megjelenő könyv, amely egy színházi

forradalom történetét idézi vissza.

A Reuss Gabriella által írt Shakespeare Londonban és Pest-Budán. Színházi előadások emlékezete megkerülhetetlen

jelentőségű monográfia három okból is. Először is, mert olyan témát dolgoz fel, amely érdeklődésre tarthat számot

színháztörténészek, Shakespeare-kutatók és a szélesebb érdeklődő olvasóközönség számára is, hiszen azt a para-

digmatikus változást tárja fel, ahogy – talán meglepő módon – a színházban a 19. század elején Angliában elkezdtek

visszatérni az „eredeti” shakespeare-i szöveghez, illetve ugyanekkor Magyarországon is megjelent az igény, hogy

angolból kezdjék fordítani Shakespeare-t a színházi előadásokhoz. Hiánypótló a könyv azért is, mert a színházi szöveget

illető paradigmaváltást két színészóriás tevékenységének párhuzamba állításával elemzi, azaz a könyv figyelmének

központjában William Charles Macready és Egressy Gábor tevékenysége áll. Harmadrészt pedig azért megkerülhetetlen,

mert elemzései során egy Magyarországon bár nyomaiban jelen lévő, mégis elméletében nem kidolgozott praxist emel

kutatási rangra, amely azzal foglalkozik, hogy a fennmaradt színházi rendezői-súgó példányokat (prompt books) teszi

meg a tudományos érdeklődése tárgyául. Ahogy Reuss fogalmaz „a könnyen elszálló színpadi szó megőrzéséről, megőr-

zésének fontosságáról és lehetőségeiről lesz szó, az angol gyakorlatról, magyar párhuzamokkal”.

Almási Zsolt Magyar Tudomány 2019/3.

A szerző a Pázmány Péter Katolikus Egyetem Angol-Amerikai Intézetének adjunktusa, tudományos publikációi a

Shakespeare-kultusszal valamint a súgópéldányok, előadásszövegek kultúrában betöltött szerepével kapcsolatosak.

Egyetemi oktatóként szívesen tanít Shakespeare-műveket és kultusztörténetet kortárs brit drámákon keresztül.

Munkájában igyekszik összekapcsolni a filológiát, a színháztudományt, a színházi gyakorlatot valamint a közönség

tanulmányozását. Oxfordi kutatásán alapuló első monográfiája, Shakespeare Londonban és Pest-Budán egy évtizeddel

korábban is megszülethetett volna, ám három lánya megelőzték a kötetet. Azóta családjával jár színházba.

2017-ben jelent meg Végh Attila A görög dráma esszészótára című könyve, mely ókori görög drámaelméleti fogalmakat

tárgyalt, az egyes szócikkeket egy-egy esszében dolgozva föl. A Görög tragédiáim e könyv folytatásának tekinthető:

esszéi a nagy tragikus triászdrámáit igyekeznek föltérképezni. A szerző reménye szerint ezekben az írásokban ötvöződik

a filológiai pontosság és az esszéista költőiség (utóbbira utal a kissé szubjektivista cím is). A kötetben nem ritkák a

kereszthivatkozások, így a Görög tragédiáim olyan műként is olvasható, amely olykor igyekszik az Aiszkhülosztól Euripi-

dészig húzódó szellemi ívet is megrajzolni. Az olvasó mindeközben némi bepillantást nyerhet a filozófia, az irodalom-

történet és a klasszikus filológia halhatatlan és kortárs szerzőinek munkásságába is.

VÉGH ATTILA 1962-ben született Budapesten. A Gödöllői Agrártudományi Egyetemen és a Debreceni Egyetem filozófia

szakán szerzett diplomát. (Tett egy kétéves kultúrantropológiai kitérőt is, de azt elunta.) Költő, író, fotográfus és

természetfilmes. Napjainkig 24 kötete jelent meg: versek, esszék, novellák, regények, tanulmányok, fotóalbumok,

egy ál-buddhista fabulakötet, valamint egy dialóguskötet Vasadi Péterrel. Tizenhét éve Nagymaroson él.

Carlo Goldoni a XVIII. század egyik legjelentősebb komédiaszerzője és színházreformere. Harmincéves velencei színházi működése során a commedia dell'arte és a költői-realista darabok között hatalmas utat jár be. Színházi működése elválaszthatatlan a korabeli Velencétől és annak pezsgő színházi életétől, a velencei színházak és színházi szerzők közötti kíméletlen rivalizálástól. Goldoni ízig-vérig színházi ember volt: darabjai megírása után részt vett azok színpadra állításában, három társulattal is együttműködött háziszerzőként, pontosan ismerte a társulatok működési mechanizmusait, a színészek képességeit, lehetséges munkamódszereit és személyiségét. A könyv a velencei színházi környezettel való folyamatos kölcsönhatást végigkísérve értelmezi Goldoni színházi reformját, és a függelékben található szinopszisgyűjteménnyel további segítséget kíván nyújtani a Goldoni-életműben való eligazodáshoz.

Shakespeare személye és zseniális tehetsége igazi rejtély. Miként válhatott egy tanulatlan, vidéki mesterember fia alig

néhány év alatt korának oly ünnepelt színházi szerzőjévé, hogy végül társaival magának a királynak lettek színjátszó

emberei? Honnan merített anyagot oly sok mesésen szőtt történetéhez? Milyen élettapasztalatok révén juthatott olyan

emberismerethez, melyből lélektanilag összetett drámai hőseit formálhatta? És milyen volt a pályatársak művészi közege,

melyből az "avoni hattyú" oly diadalmasan felszállt? Peter Ackroyd ragyogó könyve életszerű betekintést nyújt Shakespeare

világába – láttatja a korabeli Angliát, a kor formálódó világvárosát, Londont, a felvirágzó-kibontakozó angol színjátszást;

és egyúttal reflektorfénybe állítja Shakespeare-t, az embert. A szerző bensőséges viszonya tárgyával úgy jeleníti meg

számunkra a nagy angol Bárdot, mintha kortársunk lenne – vagy mintha mi csöppennénk vissza a reneszánsz Angliába,

hogy végigkísérjük Shakespeare-t életútján.

Gondolhatnánk, hogy Shakespeare elsősorban a "szellem" embere, aki mécsese fényénél vagy színháza, a Globe deszkáin

szavalva egész életében színdarabjainak világát álmodja. Ackroyd életrajzában azonban egy sokkal valóságosabb, igazi

hús-vér ember bontakozik ki előttünk, aki benne él a gondokkal és örömökkel teli anyagi világban: családja van, örül és

szomorkodik, tervezi életét és éli végzetét, mint más földi halandók. S mindeközben nála van Prospero varázspálcája…

A válogatásban Molnár Ferenc színházi és színházhoz köthető írásait a korszak társadalmi viszonyait boncolgató tárcák

egészítik ki. Majd három évtizedes ívről beszélhetünk, amely szorosan összefonódik a sorozat korábbi, A meg nem értett

nők - Színművek I. kötet darabjaival. Azt a mintegy harminc színházi darabot most inkább tematikus írások követik, és

igen nagy a merítés a Molnárt érintő színházi sikertörténetek reprezentációjából – ami nem csupán a honi sikerekről adott

beszámolók, anekdoták, tárcák közlésére korlátozódik, hanem az európai és amerikai tudósításokra is. A két kötet együtt

ad ki egy teljességközeli spektrumot Molnár Ferenc világszínvonalú színházi tevékenységéről.

"A Képes krónika drámáinak elemzésével nem több és nem kevesebb a célunk, mint annak bemutatása, hogyan válik az ember küzdelme művészetté, hogyan szerveződnek egy – önmaga és a világ ellentmondásai iránt fogékony – ember és művész dilemmái esztétikailag igényes és értékes – bár szükségképpen nem hibátlan – irodalmi művekké, olyan alkotásokká, melyeknek olvasójaként és átélőjeként mi is önmagunkra és korunkra ismerhetünk." (Éger Veronika)

Az ​emberi sors abszurditásából következő metafizikai szorongás közvetlenül az egzisztencialista filozófiából öröklődik át a francia abszurd drámába. Azonban míg Sartre és Camus az emberi sors irracionalitása miatti kétségbeesésüket logikus okfejtéssel mutatják be, addig Beckett, Adamov vagy Ionesco magának a nyelvnek a széthullását ábrázolja. A közép- és kelet-európai országok ugyancsak abszurdként számon tartott színháza viszont nem a léttel szembeni abszurd filozófiát tűzi zászlajára, nem a teljes kilátástalansággal küzdő, semmibe zuhanó embert ábrázolja, hanem mélyen a történelemben gyökerezik, az egyént a társadalommal szemben mutatja be, sokszor allegorikus formában. Igaz, hogy Beckett, Ionesco, valamint Örkény műveiben az abszurd és a groteszk elemek keverednek, a nyugat-európai abszurd és a kelet-európai groteszk két, önmagában meghatározó, külön műfajt alkot. Ez a könyv ennek a különbségnek a bemutatására vállalkozik. Az első rész az abszurd és a groteszk fogalmát tisztázza, majd a dráma alkotóelemeinek változatait vizsgálja Örkénynél és az abszurd drámában. A második részben Örkénytől öt, Beckett-től és Ionescótól három-három dráma kerül az elemző kritika boncasztalára.

A fiatal irodalomtörténész, Kovács Flóra kötete a közösséghez, a csoporthoz kapcsolódó beszédmódot elemzi az erdélyi színházi nyelvben. Az elméleti pillérek – Cs. Gyímesi Eva, Egyed Péter, Arnold van Gennep, Mihai Maniutiu, Victor Turner tézisei – mellett a fejezetek alapvetően három szerző munkáival lépnek párbeszédbe: Láng Zsolt, Selyem Zsuzsa és Visky András esszéivel, drámáival. A kötet előfeltevése szerint a szépírói-színházi szövegek erőteljesen reflektálnak a közösség, a közösségképzés, a közösségből való ki- és belépés, a kizárás kérdéseire. A szépirodalmi és elméleti vonatkozásban is komparatív elemzések visszatérő motívumai a választás és az átmenetiség formái.

Az ​ókortól napjainkig született drámákból néhány jellegzetes, klasszikus darab elemző értelmezésével az érdeklődő olvasónak átfogó képet, ugyanakkor hasznos ismeretet kívántunk nyújtani európai kultúránk egyik meghatározó területéről. A műfajban bemutatott változások egyben világunk változásáról, értékszemléletünk alakulásáról is szólnak. A művek kiválasztásakor, az értelmezések megszerkesztésekor különös figyelmet fordítottunk középiskolás olvasóinkra. A sok összefoglaló ábra megkönnyíti a lényegkiemelést, ezáltal a közölt ismeretek elsajátítását, és nemcsak a művekbe, hanem a diákok számára meglehetősen nehéz műelemzésbe is bevezeti olvasóját, ugyanakkor a továbbfejlesztésre, kiegészítésekre is lehetőséget ad. Miután az értelmezések hasonló, illetve azonos szempontsor köré szerveződnek, mintát adnak az esszé típusú értekező próza szerkesztéséhez is. A kis kötet tehát olyan kompetenciák alakításában segít, amelyek hasznosak lehetnek az alap- és emelt szintű érettségire, felvételire készüléskor olvasója számára. Kötetünk szerzője Apáczai Csere-díjas, nagy tapasztalattal rendelkező gimnáziumi tanár.

A tanulmánykötet tíz írása a hamleti problematika mint irodalmi emlékezet és interakció kérdéseit vizsgálja a 18-19. és részben a 20. századi európai (angol, német, orosz, magyar) továbbírás és értelmezéstörténet függvényében. A szerzők célkitűzése az volt, hogy nem annyira a drámát, hanem inkább a főhős „színeváltozását" elemzik. A recepciótörténeti megközelítésű tanulmányok azt fürkészik, hogy határozza meg Hamlet alakjának archetipikus, általános emberi jegyeit az esztétikai gondolkodás, bölcseleti síkon a drámahős alakja hogyan válik a „Hamlet mi vagyunk" életérzés reprezentánsává a szentimentalizmus, a romantika és a romantika bomlásának időszakában. A tematológiai megközelítéssel írt munkák pedig az archetípus jellemzőinek irodalmi hősökben való újjászületését kutatják. E két fő megközelítési módhoz járult néhány huszadik századi iskola (frankfurtiak, pszichoanalitikusok) Hamletről való töprengésének áttekintése.
A kötet szerzői (P. Müller Péter, Weiss János, M. Sándorfi Edina, Hetesi István, Nagy Imre, Merényi Annamária, Tóth Orsolya, Takáts József, V. Gilbert Edit, Bókay Antal) a Pécsi Tudományegyetem Bölcsészettudományi Karának különböző tanszékein dolgozó irodalomtörténészek és filozófusok, akik „Az »eminens« szöveg a recepcióban: »Hamlet mi vagyunk «" elnevezést viselő kutatási program keretében folytatták a tárgyat illető vizsgálódásaikat.

A kötet műfajok szerint veszi sorra az olasz színházi élet legizgalmasabb és legtehetségesebb képviselőit. Ír a narratív

színházról, melyet Pierpaolo Palladino képvisel, a politikai színházról, s említést tesz olyan európai viszonylatban ismert

rendezőkről, mint Emma Dante. Mélyebb elemzésekkel és a darabokról írott rövid szinopszisokkal könnyíti a színházi

emberek munkáját, akik darabválasztáshoz is kiválóan használhatják majd a kötetet. Komoly tanulmányt szentel

Pier Paolo Pasolininek, mivel színházi munkásságát alig ismerik Magyarországon, bár kortársai szerint mindenki az ő

köpönyegéből bújt elő. A drámaírók portréjából kirajzolódik a mai Olaszország, alapvető problémáival, árnyoldalával

és derűjével.

Falussy Lilla 2004-ben debütált drámaíróként a Debreceni Csokonai Színházban Metadolce című színdarabjával, mely

elnyerte a Komédium Színház drámaírói díját, valamint részt vett a Pécsi Országos Színházi Találkozó keretében meg-

rendezett Nyílt Fórumon. Az olasz színházi és irodalmi életben is bemutatkozott. 2007-ben részt vett az Autori di Roma

elnevezésű fesztiválon, ahol olasz nyelven írt egyfelvonásosát a Teatro Eliseóban olvasták fel. Regénye, A nemek éve,

romantikus utazás a ma Itáliájában.

Pajkos bohózat, fanyar társadalmi vígjáték, sikamlós vagy éppen érzelmes operettszöveg, verses mesejáték,

szimbolizmusba hajló egyfelvonásos – már a műfajokat, de a stílust, a figurákat, a szituációkat és a nyelvet tekintve

is lenyűgöző az a sokszínűség, ami Heltai Jenő drámai életművét jellemzi. Merész vállalkozás ezt a hat évtized annyi

leleményét és tapasztalatát magába foglaló gazdagságot felmérni. Győrei Zsolt, több Heltai-kötet szerkesztőjeként

(A masamód – Elfelejtett drámák; Heltai Jenő Breviárium I–II.; Száztíz év – összegyűjtött versek) szorgalmasan és

szellemesen felelt meg e kihívásnak is. Könyve hiánypótló és megkerülhetetlen szakirodalom a huszadik századi magyar

drámatörténettel foglalkozók számára – ugyanakkor könnyed, érdekcsigázó esszé, színes korrajz, minden sorában

meglepő és megkapó. Jó olvasni. S ha elsőre talán hüledezünk is a merszen, amellyel kíváncsiságát reánk ragasztja,

utóbb bizonyára Heltai-kötetekért nyúlunk a polcra, rábólintva erre a szelíd erőszakra.