Drámakötetek, színházi szövegek

Slawomir Mrozek (1930) Krakkóban, újságíróként, humoristaként kezdte pályáját az ötvenes évek elején. Az évtized végén Varsóba költözött, ekkor már drámaíróként is ismert volt. A hatvanas évek elején írt mítoszromboló, groteszk egyfelvonásosai máig sem vesztettek népszerűségükből. 1963-ban Genova környékén telepedett le, pályája a Tangó sikere után teljesedett ki. 1968-ban nyilatkozatban ítélte el Csehszlovákia megszállását, válaszul a lengyel hatóságok nem hosszabbították meg az útlevelét. A Párizsban élő szerző ekkor politikai menedékjogot kért. Járta a világot, részt vett bemutatókon, gyakran rendezőként is közreműködött. 1987-ben feleségül vette Susana Osario Rosas mexikói rendezőnőt. 1989-ben Mexikóban, a Los Flores ranchon telepedtek le, ez hamarosan új nevet kapott: La Epifania. 1990-ben, hatvanadik születésnapja tiszteletére emlékezetes Mrozek-fesztivált tartottak Krakkóban, a drámaírót a város díszpolgá-

rává avatták. 1996-ban hazatért, 2013-ban halt meg.

Tartalom:

Válogatta és szerkesztette: Upor László

Különleges ajándékot kapott 75. születésnapjára Harold Pinter, az angol dráma élő klasszikusa, hiszen alig pár nappal

az ünnep után tudta meg a Nobel-bizottság döntését: 2005-ben életművéért neki ítélték az irodalmi Nobel-díjat. Ebből

az alkalomból a 2000-ben megjelent drámaantológia újra kiadásra került.

Ha ​valahol a világon, akkor Angliában következik be szinte naponta a csoda: a színház nem önmaga nagyon bizonytalan,

alig meghatározható, „szuverén” forrásaiból táplálkozik, hanem abból az „anyagból”, amelyet a kortársi drámairodalom

kínál fel neki. Olyan drámairodalom ez, amely stílusát, érzékenységét tekintve elképesztő leleményességgel reagál mind-

arra, amit társadalmi és művészeti közérzetnek szoktunk nevezni.

Hosszú idő után ez az első antológia, amely hírt ad napjaink angol drámaterméséről. Harold Pinter élő klasszikus: Hold-

fény című műve a régi erényeket – a létezés rejtelmének színpadilag adekvát megfogalmazását, hétköznap és költészet

egymásba feledkezését – valósítja meg újra. Stoppard, a virtuóz hangszerelő két egymástól messzi kor harmóniáit és

diszharmóniáit ötvözi egybe. Nicholas Wright a pszichológiai drámát műveli, Caryl Churchill fantasztikus játéka szemléle-

tében rokon a „dühös” Gregory Motton Peer Gyntöt idéző és parodizáló szertelen művével.

Gazdag, eleven drámairodalomról ad hírt ez a kötet, afféle mustrával szolgál, amely talán még lenyűgözőnek is

mondható.

Tartalom:

Harold Pinter: Holdfény

Tom Stoppard: Árkádia

Nicholas Wright: Mrs. Klein

Caryl Churchill: Az iglic

A SzínText színházi sorozat darabjaként megjelenő gyűjteményes Mohácsi-kötetbe olyan művek kerültek, amelyek

újragondolják a "nemzeti drámairodalom" tizenkilencedik századi elképzeléseit. A könyvben szereplő öt színpadi mű saját

feladatát a nemzeti drámahagyományon belül, a magyar polisz közös és (természetesen) nem konfliktusmentes ügyeinek

felmutatásában találta meg. Ilyen az ötvenhatra megosztottan emlékező Magyarország, az államszocializmus évei,

a Gulág és a zsidóság kamenyec-podolszki deportálása, a cigány-nem cigány együttélés. Ezek a szövegek kibeszéletlen,

közös elfojtásainkkal szembesítenek. Szereplőik szokatlanul számosak, majdnem, mint a magyar társadalom. És mind

a magáét mondja. Ez a sokféleségük adja ki a magyar népet. De vajon hogyan dönt ez a nép, mondjuk a Csak egy

szögben? Végül a cigányok itt hagyják Magyarországot? Vagy a magyarok hagyják itt a cigányokat? Vagy senki sem megy

sehova: és megpróbálnak együtt élni?

A kötetben szereplő művek:

Milan Uhde: Csoda az elátkozott házban – ford. Csoma Borbála

Lenka Lagronová: Csillagpor – ford. Juhászné Hahn Zsuzsanna

Petr Zelenka: Állásinterjúk – ford. Gál Róbert

David Drábek: Csokifalók – ford. Peťovská Flóra

Olga Šubrtová – Martin Glaser: Áramszünet – ford. Gál Róbert

Ondřej Novotný: Összeomlás – ford. Hanzelik Gábor

Tereza Verecká: A köves, köves pusztában (Jób) – ford. Forgács Ildikó

A cseh drámairodalom leglényegesebb jelenségének azt tarthatjuk, hogy lassacskán lerázza magáról a „tiszta" irodalom béklyóit. A legsikeresebb kortárs színházi szövegek ugyanis gyakran színre állításukkal, vagy legalábbis az őket létrehozó konkrét team ötletelésével párhuzamosan keletkeznek, tehát ezek a színházzal és a konkrét megvalósítás céljával szorosan összefonódó színházi szövegek. Az úgynevezett kollektív alkotás folyamata révén ezek a színházi szövegek gyakran sokkal inkább egy nyitott jelenetsor formáját nyerik el, mely szemben áll az emberek közötti dialógus mimetikus illúziójával, elbúcsúzik a szintézistől, és a dramatikus formát teljesen dekonstruálja. A legtöbb alkalommal ugyanis nem a történetről van szó, sokkal inkább a tulajdonképpeni játékról, illetőleg a különböző metaszínházi jelekkel való játék elveiről. Ezenfelül ezek többnyire egy konkrét társulathoz és színházhoz köthetők, melyek keretében létrejön a színházi szöveg. Nem utolsósorban mindez az egész társulat részvételével történő, a mai társadalom szimptomatikus jellemzőinek keresésében keletkezik, és az autentikus, újabb kori történelmünk sötét oldalát leleplező dokumentumok vizsgálatában, ami révén egy olyan egyedülálló művészi kijelentés születik meg önmagunkról, cseh mentalitásunkról és identitásunkról, mely a közönségben korosztályra való tekintet nélkül visszhangra talál, és ezáltal a kortárs cseh színházművészet per se egy jelentőségteljes módon alakul tovább.

Szabó T. Anna: Borsószem és a többiek

Góczán Judit: Pöttöm Panna

Kolozsi Angéla: A rút kiskacsa

Markó Róbert–Tengely Gábor: A harmadik hableány

Borbély Szilárd: A fülemüle

A Markó Róbert és Papp Tímea által szerkesztett sorozat ötödik kötete Andersen meséinek kortárs feldolgozásait gyűjtötte össze. A bevezető tanulmányt Boldizsár Ildikó írta, a függelék az írókról és a darabok ősbemutatóiról ad tájékoztatást.

A kötet szerzői: José Maria Vieira Mendes, Jacinto Lucas Pires, Miguel Castro Caldas, Patrícia Portela, Tiago Rodrigues

Fordították: Király Szabolcs, Székely Szabolcs, Varsányi Kata, Végh Anna, Bata Péter, Nagy Dóra Judit, Borbáth Péter,

Urbán Bálint, Kristóf Borbála

A „portugál dráma” szókapcsolat hallatán mostanában elsősorban gazdasági, pénzügyi válsághírekre asszociálunk,

ezúttal azonban a világ legszomorúbb népének irodalmi terméséről van szó. Pessoáról vagy Saramagóról mindenki

hallott. Ezen kötet fiatal szerzőiről nem feltétlenül. Pedig posztdramatikus építkezéstechnikájukkal máris figyelemreméltó

erővel jelenítik meg a periférikusság problémáit. Jelentőségük egyelőre nem vetekedik az említettekével, vagy egyéb

emblematikus portugál hírességével, ugyanakkor Vasco de Gama és José Mourinho vére ott lüktet bennük, a soraikban,

ott a lefedett bú, a hiány, az örök elveszettség, bármennyire dolgoznak ellene és viselkedik felül ezek a sóvárgó, furcsa,

világvégi lelkű, nagy szívű emberek, akár irodalmárok, akár hajósók, akár futballedzők. (Egressy Zoltán)

A ​spanyol kulturális életben megközelítőleg az 1990-es évek elejétől kezdve beszélhetünk az úgynevezett új spanyol

színház megjelenéséről; ekkorra értek meg Spanyolország színházi életében azok a változások, melyeket a Franco-

diktatúra végével (1975) a cenzúra eltörlése, a drámaírók tudatosabb szakmai képzése és az addigi hagyománytól való

eltávolodás hozott magával. Ez az új, egyetemesebb hang a spanyol hétköznapi valóságtól eltávolodva, személyesebben,

de mégse önéletrajzi témák révén szól a közönséghez. A szerzők olyan általános emberi kérdésekről beszélnek, melyek

emberközeliségük révén könnyen visszhangra találnak a nézők belső világában; sokszor összetettebb drámai cselekmény-

től mentes szituációkon keresztül, apró élethelyzetekben ábrázolják az őket körülvevő valóságot. Az előadások viszont

nem várják el a társadalom megváltozását, az egyes drámaírók hivatkozásrendszerén átszűrt világot magyarázat és

mindenféle értelmezés nélkül írják le; nincs bennük semmiféle didaktikus szándék. A kötetbe válogatott kilenc dráma –

ahogy a spanyol emlékezet és intimitás színháza általában – olyan egyetemes emberi témákat közelít meg, melyek soha

nem helyhez és időhöz kötöttek, hanem, ahogy azelőtt a XVI–XVII. századi spanyol aranykori színház művei, évtizedek

múltán is képesek lesznek majd megszólítani az olvasót, a közönséget.

Juan Luis Mira: Tetemre festés (Kürthy Ádám András fordítása)

Paloma Pedrero: Egy csillag (Scholz László fordítása)

Ignacio del Moral: Amikor alszik az Isten (Zombory Gabriella fordítása)

Borja Ortiz de Gondra: Észszerű kétely (Kürthy Ádám András fordítása)

Luis Bermejo – José Ramón Fernández – Fernando Soto: A bohóc egy perce (Zombory Gabriella fordítása)

Juan Pablo Heras: Minden út (Kürthy Ádám András fordítása)

Fermín Cabal Riera: Vallomások Tejas Verdesből (Zombory Gabriella fordítása)

Juan Mayorga: Reykjavík (Scholz László fordítása)

Alberto Conejero: A sötét kő (Katona Eszter fordítása)

A kötetbe itt olvashat bele: Tetemre festés.

A dán filmművészet fejlődése és a kilencvenes években a skandináv színházi életet átszövő egyfajta új szellemiség

újraélesztette a dán színpadi művészetet is. A dán drámairodalom napjainkban igen jól körvonalazható helyet foglal el

a kortárs skandináv drámairo­dalomban.

A dán kortárs drámairodalom az identitás kérdésének legrejtettebb zugait kutatja, valamint megkérdőjelezi az időt és

a teret. Főként az idő játszik fontos szerepet a legtöbb színműíró munkásságában. 

A kortárs drámairodalom jelenkorunkról szó, de anélkül, hogy realista módon visszatükrözné azt, ez a fajta dokumenta-

rista színházi koncepció a svéd színházakban volt népszerű az 1960-as években, s lassanként visszatért az ottani

színpadokra. A dán drámaírók inkább átszűrik a sokoldalú emberi természetet és a körülöttünk létező valóságot,

és a személyes jegyeket emelik ki. 

Lars von Trier: Antikrisztus (Iván Andrea fordítása)

Erling Jepsen: Hópehely és szemgolyó (Szőke Zsolt fordítása)

Peter Asmussen: A part (Szőke Zsolt fordítása)

Jens Christian Grøndahl: A fekete erdő (Bogdán Ágnes fordítása)

Line Knuzton: Mesteremberek (Iván Andrea fordítása)

Christian Lollike – Franz Cybulski: Süteménygyár (Iván Andrea fordítása)

Line Mørkeby: Fiatal szőke kislány (Iván Andrea fordítása)

Akötet címadó darabját, a Széljegyet 2018 márciusában nagy sikerrel mutatta be a budapesti Katona József Színház

Zsámbéki Gábor rendezésében. A szerző így nyilatkozott művének megszületéséről és fogadtatásáról: „Hallottam egy

megtörtént esetet, ez indította el a képzeletemet. Később persze konzultáltam szakértőkkel, ügyvédekkel, jogszabályokat

silabizáltam, ingatlanhirdetéseket olvasgattam. A humoreszkek írása közben is szoktam kutatni, nem árt, ha biztos lábon

áll az ember. A Széljegy előadásait követve feltűnt, hogy minden alkalommal másként reagál a közönség, van, amikor

végignevetik, máskor el se mosolyodnak.”

A kötetben olvasható:

Ahogy tesszük

Széljegy

Történelmi lecke

A szerződés

Békevadászat

Beatrice monológja

Csobogás

A hívás

Óvja Isten Angliát

Kötetünkben a kortárs orosz dráma legjelesebb képviselőinek darabjaiból adunk közre válogatást, amelyben igyekeztünk

képviseltetni a legkülönfélébb irányokat és stílusokat. Szerepel a kötetben a gogoli komédia tradícióját folytató, fergeteges

humorral és erotikus felhangokkal megírt társadalmi szatíra:

Jurij Poljakov: Homo Erectus avagy Párcsere

Szergej Medvegyev: A fodrásznő

Ivan Viripajev: Illúziók

Ivan Viripajev: Oxigén

Nyikolaj Koljada: Hegedű, csörgődob és vasaló

Oleg és Vlagyimir Presznyakov: Csónak, avagy előttünk az özönvíz 

A kötetben Wyspianski három drámája olvasható: Menyegző (1901), A novemberi éj (1904),

Odüsszeusz hazatérése (1901–1904).

Fordította, az utószót és a jegyzeteket írta: Spiró György.

,,A librettó iker-szerencsecsillag alatt született", így kezdődik Esterházy Péter Daisy című ,,operalibrettója", mely minden

olvasói igényt kielégít: van benne egy főhősnő, aki ,,valójában" férfi, egy ,,igazi" főhős, akiből pedig rögtön kettő van,

és van benne ármány, szerelem, barokk nagyúr és egy Esz-dúr akkord. A Daisy tartalma (szerelem, halál) ma sem

vesztett aktualitásából, stílusa (nem találunk szavakat) frissességéből: ez a kis remekmű több mint harminc év után most

olvasható először újra önálló könyv formájában.

Závada Pál első drámakötete nemcsak azoknak újdonság, aki a műfajt kedvelik, vagy látták a darabokat színpadra állítva,

de ajándék régi olvasóinak is. A drámák a prózákhoz, a prózák a drámaváltozatokhoz csinálnak kedvet, hogy bolyong-

hassunk a műfajok között. A Janka estéi trilógiává fűzi össze a három nagyregényt, a Jadviga párnáját, A fényképész

utókorát és az Idegen testünket. Szereplői, akik eddig is fel-felbukkantak itt is ott is, most végigvándorolják, és ,,saját

hangjukon" végigbeszélgetik szemünk előtt a 20. századot. Mintha kihúzófilccel kezünkben olvasnánk a régi könyveket,

láthatóvá válnak a motívumok, hallhatóvá az énekek, élettelibbek lesznek az alakok, és hangsúlyosabb a mindenkori

,,evickélés" a történelmi és emberi viszonyokban.

A három színműben egyetlen téma három változatát ismerhetjük meg, egy életkor döntő kérdését járhatjuk körül.

Mindhárom főszereplő a kamaszkor legvégén, a beilleszkedés életre szóló pillanatában lép színre, és azonnal tőle

függetlenül kialakult körülmények szorításába kerül.

A Kutyákban Kálmán, a vőlegény szédült áldozata lesz saját násznépének, az örömszülőkkel elszámolni kívánó túlvilági

lényeknek. A Légköbméter kiskatonája mindenáron helyet kér magának egy felosztott világban, Halmi az érettségiző

diák viszont semmi áron nem akarja elfogadni az elődei által kialakított helyzetet.

Mindenütt előzmények; apák és főbérlők, akiknek minden igyekezete a viszonyok és helyzetek hatástalanítására irányul.

A három hasonló életkorú főhős pedig kipróbál egy-egy lehetőséget: a vőlegény a megismerését, a kiskatona a bejutásét,

az érettségiző diák a kívülmaradásét.

A szorosan illeszkedő drámák ezért kaptak végül is közös címet. A vizsgálat lezárult. A három mű egységes egészet alkot.

Az imposztor (1982), a Csirkefej (1985), a Kvartett (1996) – a kortárs magyar drámairodalom legjava.

"A Csirkefej című darabomnak eléggé ideologikus volt a kiindulása, csoda, hogy mégis mű lett belőle, ennek ellenére.

Az alapötlet az, hogy egy öregasszonyt pont az ver agyon, akit ő a legjobban szeret, ami emberi alapötlet, igazi, tragikus,

görögös alapötlet. De amikor eldőlt, milyen közegben játszatom ezt a történetet, mai magyarban, akkor úgy gondoltam,

nem árt, ha bemutatom, hogy a mai magyar társadalomban minden mennyire diszfunkcionális. Nem működik a szerelem,

nem működik a szeretet, nem működik a hatalom, nem működik a vallás, nem működik a család, nem működik a munka –

semmi sem működik" – nyilatkozta Spiró György az Amíg játszol című interjúkötetben.

A kötet tartalma:

Halleluja

Körmagyar

Büntetések

Kozma

A Kádár-beszéd

Kádárné balladája

"Meggyőződésem szerint "itt és most" Magyarországon nem lehetséges színházat csinálni, hacsak nem csoda folytán.

De nem lehet már tíz éve, húsz éve, harminc éve... – talán soha nem is lehetett. Ha egy népnek nincs közösségi kultúrája,

akkor nem lehet színháza sem.

A magyar színházi avantgárddal is főképpen az a baj, hogy nincsen. Nem tettek, csupán események. Nem megcsinált,

megszervezett, létrehozott művek, hanem balhék. "Valami más." De valami más – az kevés, és mindig is kevés lesz.

A színház mindig a jelené, estleg a múlté is, de soha nincs köze a jövőhöz. Színház az, ami megvalósul itt és most. Ha

nem valósul meg: spekuláció. A színház ugyanis merő praxis. A megtervezett eseménynek a kiszámíthatatlan realitással

való ütközése során születik meg a színházi pillanat – ha megszületik.

...egy nyirkos-csúnya délelőtt a zsöllyébe süppedve, míg a színpadon a helyüket keresgélő, álmos "benszülött" színészeket

figyeltem, mint egy rosszkedvű, botcsinálta cirkuszigazgató, megvilágosodásszerű élességgel, valamely panorámakép

teljességével terült elém jövendő színházrendezői sorsom hiábavalósága... a kijelölt életketrec szűkössége és piszka.

Könnyű volt a belső hangnak engedelmeskedve egyszer s mindenkorra hátat fordítanom a színházrendezői foglalkozásnak

Magyarországon.

Írni kezdtem.

(1984)

A kiváló és színvonalas drámaantológia-sorozat második kötetében hét kortárs svéd drámaíró művein keresztül

nyerhetünk betekintést abba, hol áll a svéd dráma August Strindberg halála után száz évvel. Deres Péter értő és

kiegyensúlyozott válogatása sokszínű, mégis markáns képest fest erről az irodalmi színtérről. A szerkesztő informatív

utószavával és a szerzők bemutatásával záruló kötet nemcsak dramaturgoknak és más színházi embereknek, hanem

a világirodalom iránt érdeklődő minden olvasó számára ajánlható.

Lars Norén: Háború (Deres Péter fordítása)

Gunilla Boëthius: A föld fia (Szappanos Gábor fordítása)

Kristina Lugn: Lopott ékszerek (Bihari-Andersson Anna fordítása)

Niklas Rådström: Szörnyek (Deres Péter fordítása)

Jonas Gardell: Jegesmedvék (Szappanos Gábor fordítása)

Mattias Andersson: Szex, drog, erőszak (Kúnos László fordítása)

Lisa Langseth: A karmester szeretője (Teplán Ágnes fordítása)